Fifth

Ötödik fejezet

A skizofrén barát

2016. október 31.

Peter Fharell szemszöge

Szerda reggel révén sietve hajtottam deszkás cipőbe bújtatott lábammal a négy keréken guruló fadarabot. A nagy köd ellenére gyorsan haladtam az ismert útszakaszon, míg mások szinte az orrukig sem láttak. De mivel én már nyolc éves korom óta ezen a részen lakom, ezért úgy ismerem mint a tenyeremet. Mondhatni itt nőttem fel. Azután hogy Troy - így nevezem egykori apámat, kinek szemében már csak egy mocskos utca kölyök vagyok - ott hagyott engem és Layla-t new yorki kertes házunkban, anyám öngyilkossága után, nővérem egyetemek után kezdett nézni, míg én teljesen elveszettnek éreztem magam. Három napig bezárkóztam a szobámban, s a tudat, hogy édesanyám nem volt ott az ajtóm előtt, nem dörömbölt és nem nyaggatott, hogy jöjjek ki onnét, teljesen lelombozott lelkileg. Aztán a negyedik napon fogtam magam, összeszedtem az összes holmimat és bezártam magam után a lakásunkat, egy levelet hagyva az konyhában lévő asztalon. A levelet Layla-nak szántam, melyben megírtam neki, hogy a további életemet egyedül folytatom. Új városba, új lakásba költöztem, s természetesen új telefonszámot is csináltattam. Egy új életet akartam kezdeni, nem akartam tovább szenvedni a múlt tudatában és tudtam, édesanyám is ezt akarná - hogy lépjek tovább. Nyilvánvalóan az ember gyászol, ha egy számának fontos embert elveszít, de az idő múlásával tovább lépnek rajta. De hogy három nap alatt?! Összesen három napig tartott Peter Fharell gyásza édesanyja tragikus halála után - írták a napról-napra megjelent újságok. Ők ebben a tudatban éltek, míg én a mai napig gyászolok. Értelemszerűen Layla megtalálta az új címemet és egy borús nyári napon ott állt a lábtörlőmön. Eladtuk a new yorki házunkat és a nővérem oda költözött hozzám. A házra kapott pénzt arra fordítottuk, hogy Layla a magdalenai egyetemre járhasson.

Elmélkedésemből egy hirtelen elszáguldó autó zökkentett vissza a valóvilágba. Előkaptam a zsebemből a cetlit, melyet az iskolai büntetés felelős nyomott a kezembe, miszerint ezeket vegyem meg. Homlok ráncolva fújtam egyet, majd felnéztem a papírbolt ajtajára. Deszkámat felpattintottam, majd hónom alá csaptam és belöktem az ajtót, melyen a NYITVA tábla - szerencsémre - nem fordítva állt. A csengő a szokásos módon, zenélt a fejem felett, mire vigyorogva felnéztem. De a deszkám beakadt az ajtó és a fal közé, mire én előre estem és a deszka a földön kötött ki. Pont egy félig kínai-félig fehér srác előtt álltam meg. A gyerek nevetve felvette a szinté a lábánál heverő deszkámat majd átnyújtotta: – Szép volt, kár hogy nem vettem videóra! – mondta majd elment a sorok közé. Szemöldököm a magasba szökött, majd nekem is röhögnöm kellett. Előkerestem a papírcetlit, majd a pulthoz mentem, ahol egy fiatal lány állt.

– Helló. Tudnál nekem segíteni? – kérdeztem mosolyogva, mire rám emelte tekintetét és fújt egy rágógumilufit, majd miután kidurrantotta, így szólt: – Persze. Miben segíthetek? – kérdezte unottan.

Megforgattam a szemem és oda adtam a papírcetlit. Nagyot sóhajtva megnézte mi áll rajta, majd intett, hogy kövessem.

– Milyen színű lufikra gondoltál? – pakolgatott az egyik polcon, majd egy kis kosarat adott nekem, amelyben különböző színű lufik voltak.

– Szerinted a lila és a narancssárga halloweeni színek? – néztem rá kérdőn, mire hevesen bólogatni kezdett: – Igen, igen. Azok pont a Halloween színei. – válaszolta, majd tovább kutatott a polcokon. Végül egy csomagolt valamit húzott elő és a kezembe nyomta. Miután látta az értetlen kifejezésem, megforgatta a szemeit és kibontotta a csomagot és széthúzta. Ilyen betűkből összeragasztott dísz, melyen a 'Happy Halloween' szöveg állt, narancssárga színben pompázva. Nevetve elvettem tőle és visszaraktam a csomagolásba. A lány érdeklődve figyelte a cselekedetemet.

– Vannak ilyen szalagjaink. Hogyha szeretnél még vinni valamit. – eltűnt a polcok között, és onnan folytatta – Még műanyag töklámpásaink is vannak. – Egy nagyobb kosárral a kezében jött ki, tele halloween-i cuccokkal, majd nekem adta. Majd a pénztárhoz sétáltunk. A kosarat leraktam a pultra, hagytam, hogy kipakolja és beüsse a pénztárgépbe, miközben előkerestem a fekete, bőr pénztárcámat.

– Készpénzzel vagy bankkártyával fizetsz? – ütötte be az utolsó árut, majd felém fordult.

– Készpénzzel – mondtam, majd megnéztem pontosan mennyit is kell fizessek – Hűha. Gáz van.

– Mi a gond? – kérdezte a pultos lány, miközben hallottam, hogy a soron következő fizető beállt mögém.

– Én az iskolának vásároltam, de azok meg elfelejtettek pénzt adni – vakargattam meg nevetve a tarkómat. Mellém lépett az a kínai srác: – Hagyd csak, majd én. – adta oda a megfelelő összeget. Majd oda adta a cuccot, hogy berakjam a szatyorba, amelyet a vásárlás mellé adott a kasszás lány. Eztán kifelé indult a félig meddig kínai gyerek.

– Hé, várj! – kiáltottam utána, majd gyorsan felkaptam a deszkám és a szatyrokat és utána eredtem. Az ajtóban várt meg, még az ajtót is kinyitotta nekem.

– Kösz, haver. Jövök neked egyel.– mondtam neki, majd felé nyújtottam a jobbomat, miután sikerült elraknom a szatyrot a hátizsákomba. – Peter vagyok. Peter Fharell.

– Semmiség volt, haver – vigyorgott, majd elfogadta a bemutatkozásomat. – Arnold Bosworth.

– Majd miután az iskola megdobott a pénzel, visszafizetem. – szabadkoztam gyorsan.

– Rendben van – mondta, majd idegesen hátra nézett. A fejét hirtelen lehajtotta, majd ziláltan folytatta: - Most mennem kell.

Homlok ráncolva néztem én is hátra, de nem láttam senkit és semmit. Majd visszafordultam, abba az irányba, melybe elindult és azt vettem észre, hogy már szinte fut és jobbra-balra forgolódik. Szinte mintha üldöznék. Aztán észbe kaptam: – Hé, várj egy percet! – kiáltottam utána – Meg sem adtad a számodat, se semmilyen elérhetőséget... – tettem le a deszkámat, majd meghajtottam és utána eredtem. A deszka kerekeinek a súrlódása, csak úgy visszhangzott a nedves betonon. Szemem még mindig a kínai srácon, Arnoldon volt. Mire közelebb értem felé, ordított és háttal neki csapódott a mögötte lévő háznak. Lecsúszott a fal mentén, kezét a fülére tapasztotta és ordítozott. Ijedtemben megálltam a deszkával, tőle jó három méterre, erre abbahagyta az ordítást és felbámult rám. Hátrahőköltem. Szeme bedagadt és tekintete zavart volt.

– Nem... N-nem. Nem lehet... – zavartan beszélt. Az agyam nagyon gyorsan működésbe lépett, mire ledobtam a hátizsákom és a deszkám a földre.

– Mi nem lehet, Arnold? – lassan közeledtem felé, kezemet a magasba tartottam, hogy jelezzem neki - én nem ellene vagyok. Ő csak zavarodottan kapkodta a fejét és ijedten bámult mögém. Szemöldököm a magasba szökött és hátrapillantottam. Majd még magasabbra szökött, mikor láttam, hogy semmitől nem kell tartani. Semleges arckifejezéssel fordultam visszafelé. De ő még mindig a hátam mögé bámult. Eztán mintha megnyugodott volna. Valamilyen kis dobozkát előkapott vadász zöld kabátjából és kiborított belőle egy maréknyi gyógyszert.

– Hé! Az nem lesz egy kicsit sok? – kaptam ki a kezéből a gyógyszeres dobozt, mire rám emelte tekintetét. Megrázta a fejét és egyszerre bedobta a szájába a maréknyi gyógyszert. Jobban megnézve a gyógyszert, azt vettem észre, hogy étrend kiegészítő. A dobozért nyúlt, mire kabátja felcsúszott a karján, így láthatóvá vált - szó szerint - a csontja és vastag, fekete valami volt varrva a csuklójára !PLEH - betűk sorakoztak egymás mellett. Szemeim elkerekedtek és felálltam. A gyógyszeres dobozt visszarakta a kabátzsebébe. Kezet nyújtottam neki, hogy segítsek felállni, mire rám emelte tekintetét: – Egyedül is menni fog. – mondta, majd megpróbált felállni. Nem segítettem, hagytam, hogy egyedül is megpróbálja. Váratlanul elvesztette az egyensúlyát, mire hadonászva neki esett a falnak. Közelebb léptem és az egyik karját átraktam a nyakamon: – Nem, nem fog egyedül menni. - mosolyogtam rá - A skizofrének 20%-ka se tud egyedül döntéseket hozni.

– Mi... Honnan jöttél rá? – kapta rám a tekintetét ijedten, mire muszáj volt felnevetnem.

–Nem sok olyan dolog van, amit nem tudok. – kaptam fel a hátizsákom a földről a szatyrokkal együtt. – Bár az a tetkó – nyúltam a kabátja újjához és feltűrtem – hozott egy 20 másodperces fejtőrést.

A szemét idegesen lesütötte és leemelte a karját a vállamról. Csakhogy ismételten megszédült, de most időben elkaptam a karját, így nem zakózott a nedves betonra.

– Kösz, de megleszek egyedül is - vonakodva engedtem el, de elengedtem. Hálás pillantással nyugtázta, erre egy kicsit megnyugodtam.

– Végül is, rájöttem mi az a tetkó. Tükörírással van a bőrödbe varrva, és így próbálsz segítséget hívni a külvilágtól, a téged üldöző árnyak ellen...

Szeme kitágul a döbbenettől. –  Ezt... Ezt miből gondolod? – Ismét felnevettem.

– Miért? Nem ésszerű? – vigyorogtam rá – A téveszmék többsége egész valósághű. Na, meg megeshet, hogy átlátsz a ködön és látod a szörnyeket – nevettem fel ördögien, mire összerezzent. – Ne haragudj. Én is tudom és te is tudod, hogy nincsenek ilyen szörnyek. De néha elfelejti az ember bevenni a antipszichotikus gyógyszert.

– Honnét tudsz te ennyi mindent a skizofréniáról? – kérdezte mosolyogva - vagyis próbált mosolyogni, de csak egy eltorzult grimasz jött össze.

– Tudtad hogy van egy nagyon szép szinonima rá? A tudathasadás. Általában az ezzel küzdő emberek többsége kerüli a szociális életet és visszahúzódó.

– La-lassacskán többet tudsz róla mi-mint én - nevetett fel – És mi...mire kell az az antipszi... antiszichotikus vagy milyen gyógyszer?

–  Az antipszichotikus gyógyszer a dopamin, meg persze néha a szerotonin receptorok aktivitását csökkenti. Ezekre azért van szükség, hogy az érzékeid letompuljanak, így nem vagy képes téveszméket létrehozni az okos kis fejecskéddel. –kopogtattam meg a homlokát.

–  Azt ve-veszem észre, szeretsz erről beszélni...

– Én mindenről szeretek beszélni – mosolyogtam rá – De még jobb, ha van egy igazi, élő alanyom.

– Ki...kísérleti alany? – beszéde ismét zavarossá vált, a kezdetleges sokktól. Nyugtatólag a vállára raktam a kezem.

– Semmilyen alany nem lesz. – nyugtattam meg. Sürgősen az karórámra pillantottam: – Hű, de elment az idő. Megadnád a számod?

– A-azt most nem tu-tudom megadni. – vakarta meg a tarkóját, majd előkapott egy papírdarabot és egy tollat. Remegő kézzel ráfirkantott egy címet. – I-itt megtalálsz.

Azzal, mintha mi sem történt volna megfordult és elsietett. Néztem távolodó alakját, miután eltűnt a sarkon lévő ház mögött, megnéztem a kezembe nyomott papírcetlit. Ismerős volt, csak nem tudom honnan. Szemöldök ráncolva eltettem a kabátzsebembe, majd a deszkámra felpattanva a magdalenai realschule felé vettem az irányt.

© 15 perc elteltével

Miután kiértem a külváros takarásából, megpillantottam lila színben pompázó iskolánkat, a nagy, fekete felirattal, miszerint az egy valódi realschule - ami poén, mivel a 'real' jelentése a valós, de hát ők tudják. Legtöbbször az emberek idiótaságain magamban nevetek, ez most sem volt másképp. Deszkámat felkaptam és belöktem nehéz kovácsoltvas kaput, majd az iskola vaskos diófaajtaját, mellyel a sok tinilány nehézkesen birkózik meg.

Elindultam a tanári felé, amely a harmadik emeleten található. Gyors fordulatokat vettem a lépcsőn felérve, majd sietve kapkodtam a lábamat, hogy minél hamarabb leadjam a cuccokat. A büntetés felelős diák azt mondta, hogy a tanáriba rakosgassam ki a megvett dolgokat. A büntetést egy 13.-os lány adta, mármint őt kérték meg, hogy szabjon ki rám valamiféle feladatot.

A tanári egy nagyon meghitt terem volt, az igazgatói mellett. Nekem még jobban is tetszett, mint az igazgatói, mivel az igazgatóiba nem lehetett csak úgy bejutni. Ha rossz dolgokat csináltál, még akkor sem odaküldtek, hanem a tanáriba vezettek be, ahol meg kellett várnod, hogy az igazgató odajöjjön érted és elbeszélgessetek a dolgokról. Az ajtó elé érve kopogtatok, de a választ meg sem várva benyitok, majd lerakom az ajtón belülre a szatyrokat.

– Jó reggelt Peter, hová ilyen sietősen?! – hallottam hátam mögül a legirritálóbb hangot. Az az ember volt, akit szinte a legjobban utálok... a többi emberen kívül. Mrs. Banett, maga volt a megtestesült gonosz. Az alacsony termetével, a fekete, vastag keretes szemüvegével és a világosbarna, itt-ott már ősz hajával. Na meg a hanga, hogy mindenkit lenéz, és hogy szinte az arcodba köp... Ha az egyik gyerek bántja a másikat úgy viselkedik, mintha őt piszkálnák, ezért nem a bántó gyereket bünteti meg, hanem mind a kettőt, és az összes többit, aki nevetni mert rajtuk. Még nem jöttem rá, hogy miért bán így a diákokkal, de még elég időm van, hogy kiderítsem mi történt vele a múltban.

– Jó reggelt! Azt mondták, hogy ha megvagyok a bevásárlással pakoljak ide le...

– Miért? Netalántán itt lesz a bál? Mégis hogy gondolta ezt? Hogy majd a tanárok fogják lecipelni?!

– Nem. Elnézést – húztam be a nyakam és visszanyúlva a szatyrokért leindultam a bálterembe. –Egyébként tanárnő... Én az iskolának vásároltam, de a suli nem adott nekem készpénzt, ezért a saját zsebpénzemből kellett kifizetnem az árukat. Szóval... szeretném megkérdezni, hogy visszafizetné-e az iskola, amit rájuk költöttem?

– Ha ennyire rászorul erre a pénzre, akkor visszafizetem – mondta, majd benyitott a tanáriba, ahonnan az imént jöttem ki. Pár perc múlva a pénztárcájával a kezében tért vissza. – Mennyivel is tartozik az iskola?

Megválaszoltam neki az összeget, majd elvettem a pénz tőle. Megköszöntem és a szatyorral a kezemben újra útnak indultam - érezd azt a szarkazmust. A bálterem a legalsó szinten volt, majdnem az alaksorban.

Fourth

Negyedik fejezet

Gazdátlanul - vagy mégsem?

2016. szeptember 18.

Rosalie Dickenson szemszöge

A levegő állott, s büdös volt a helyiségben az asszony miatt, ki elfelejtett aznap kiszellőztetni, s összeszedni az állatürülékeket a ketrecekben. Már lassan a szemeimet is csípni kezdi az állott levegő. Valamit tegyen már a nő, az isten szerelmére! Buksimat a ketrecnek nyomom, s nyöszörgő hangot adok ki, miközben tekintetemet le sem veszem az asszonyról, aki a kutyáknak tölt friss vizet ebben a tikkasztó hőségben. Azért néha ki engedhetnének minket a levegőre, hogy megmozgassuk elernyedt végtagjainkat, s mancsunkkal a fűszálak közt keresgélhessünk és hogy kicsit ki szellőzzön a fejünk, meg persze elvégezni a dolgunkat. Azért macska létemre - bár, nem olyan rég csöppentem bele - elég macskásan viselkedek, meg kell hagyni.

Addig nem hagytam abba a ketrec piszkálását, míg az asszony rám nem emelte zöldeskék szemeit.

– Mi van már te macska?! – förmedt rám, mire hátra kaptam a füleimet. – Remélem, hogy még ma visszatér az a szerencsétlen gyermek, ki téged megvesz. De ha így haladsz, akkor senki nem fog megvenni és senki, ismétlem, hogy senki nem fogja megtörni az átkot.- Ezzel a monológot befejezte és az ablakok felé indult, s kitárta azokat. Lehet kicsit furcsának, sőt idiótának hatna, ha látná valaki, hogy a néni egy állathoz beszél, de mondjuk ez az ő baja. Kicsit sem lepett meg, amit mondott, továbbá mióta 'édesanyám' száműzött otthonomból, testvéremmel együtt, azóta mindig ezt hajtogatja. S néha már kezdek én is elbizonytalanodni, miszerint engem soha nem fognak feloldani az átok alól. Jut eszembe testvérem, Cadence-szel mi lehet? Meghalt? Rosszabb helyzetbe került, mint én?

Miközben ezek a kérdések keveredtek az agyamban lévő dolgok közé, feltűnt, hogy az egyik nyúl sántít a jobb mancsára. Sebtében megsajnáltam, mivel most már tudom, hogy az állatok min mennek keresztül. Most, ha valaki kiröhögne, vagy netalántán bántalmazna egy ilyen szerény kis teremtményt akkor megverném, na de nem azért mert, olyan erőszakos vagyok, hanem mert áttudom érezni az állatokat, s tudom milyen nehéz az életük, bár csak esznek, isznak és alszanak, semmi munkát nem végeznek ami a megélhetésükért lenne, hanem eltartják őket, ennek ellenére egy ember árthat nekik a legjobban. Ezzel nem azt mondom, hogy ha megkérdeznék szeretnék e állat lenni, azonnal rávágnám, hogy mindenképp. Soha többet, ezt sem én akartam.

Már kezdtem napról-napra elveszíteni a reményt, hogy valaki, valaha elfog vinni innét. Soha nem éreztem magam ilyen elhagyatottnak. Mikor idekerültem, egy kiskutyával voltam egy ketrecben... Soha nem értettem mit akart - s soha nem is fogom -, de mindig itt volt mellettem. Vagyis keddig, mert akkor elvitték azt a kiskutyát.

Gondolatmenetemből a csengő zaja zökkentett ki, de az ismerős hang repített vissza a valóságba:           – Jó napot! – odakaptam a fejem az ajtóban toporgó fiatalemberre, aki tíz nappal ezelőtt járt itt a boltban. Az asszony nem volt elől a boltban, hanem hátul pakolgatott valamit a raktárhelyiségben. Kedvem lett volna megszólalni, de mivel macska vagyok ezt a lehetőséget nem tehettem meg. – Hahó!? Van itt valaki? – beljebb lépett, s egyenesen rám emelte barna tekintetét. Halványan elmosolyodott egy pillanatra, majd újból körbe nézett a boltba.

Persze mikor vevők jönnek a boltba - ami igen ritkán van -, akkor nyoma vész az öregasszonynak. Kaparni kezdtem a ketrecet puha, fehér mancsommal, melyben éles karmok találhatóak. A fiú rám kapta tekintetét és kérdőn felhúzta jobb szemöldökét. Jajj, bárcsak megszólalhatnék! A kaparászást még akkor sem hagytam abba, mikor a srác mecénás pillantását rajtam legeltette. Gondolom, azt hitte valami marhaságra készülök, hiszen egy eszement állat vagyok, csupán. Nyávogni kezdtem. Szinte ordítottam - csak macskaként -, s a következő pillanatban az asszony rontott ki a raktárból, idegesen kalimpálva a kezével, miközben valami, ilyet füstölgött az orra alatt: – Mi van már megint, te átkozott macska?! Az embernek nem hagysz egy perc nyugtot sem...

Aztán mikor észrevette az egyre beljebb merészkedő fiatalt, ki már majdnem a ketrecem előtt állt, a levegő a torkában akadt, s érte kellett kapkodnia. Őszülő haját hátra dobta, felvette legkedvesebb mosolyát, ami igen nehéz lehetett, hiszen az asszony nem volt egy barátságos teremtés, az csak a látszat volt, s a fiú felé fordult.

– Ó, hát visszanézett hozzánk? – mosolygott csábosan - mindig így fűzi meg az idetévedő vendégeket. – Akkor elviszi a cicát? – pillantott le rám, és egy pillanatra mintha vicsorgott volna - de lehet csak én láttam így.

A srác megvakarta a tarkóját, majd egy lassú bólintás közepette, hozzátette: - Igen, szeretném megvenni a macskát.

Szívem kihagyott egy ütemet. El sem hiszem, hogy elkerülök ebből a porfészekből. Eddigi macska életem alatt azt hittem, soha nem kerülök ki innét, hogy itt fogok elpusztulni, s a csontjaim ebben az átkozott ketrecben fognak elporladni. Örömömben kidugtam a fejem a rácsok között és a fiú kezéhez dörgöltem. Örök hálával tartozok neki, de ezt még nem tudja. Vagyis nem tudhatja, de nekem ez kolosszális nagy segítség, hiszen lehet, hogy megtörik az átok. Utolsó látogatás során, mikor elhagyta a boltot, sőt már akkor mikor belépett, embernek éreztem magam. Tudom, furcsán hangzik, hiszen egy átkozott macskabőrbe bújt ember vagyok, akit elátkoztak, s itt tipródok már... jó sok ideje.

A fiú nevetve megfordult és tenyerébe fogta a pofámat, és úgy simogatta meg a fejem búbját. A nő is nevetett egyet, de tudom, hogy ez erőltetett nevetés volt, hiszen ő is tudja, hogy ezáltal közelebb kerültem az átok megtöréséhez. Megfordult, átment a raktárban, közben nevetése fokozatosan halványult, végül csak a fiú maradt, aki még mindig engem vizslatott barna íriszeivel. Végül is én is a szemébe néztem, már ha ez lehetséges macska létemre. Percekig néztük egymást, s úgy tűnt mintha megállt volna az idő. A fiú arckifejezése hirtelen megváltozott, tekintetét elkapta és megrázta fejét. Majd megint rám nézett, és tágra nyíltak a szemei a csodálkozástól. Mit láthat? Vagy mi történt? Szemeit megdörzsölte, eztán ránézett a karórájára. Zavaros pillantásából leszűrhettem, hogy valami nem oda illőt látott. Elmélkedésemből - és a fiú furcsa tekintetéből - az asszony riadt ordítása szakított ki. Ijedten kaptam a raktárajtó felé a buksimat, a fiatalemberrel együtt. Majd összenéztünk - ha mondhatok ilyet -, s egy apró bólintás kíséretével elszaladt mellőlem, be a raktárhelyiségbe.

– Mi történt? – hallottam a fiú érdeklődő hangját, miközben az asszonyt fogva kisétált a helységből. A nő az oldalát fogta, s halkan sziszegett. – Hallja, amit mondok?! – emelte fel a hangját és meglengette tenyerét az asszony arca előtt.

– Azt...azt hiszem, leestem a kisszékről, mely segítségével a le akartam venni egy állathordozót a szekrény tetejéről – szörnyülködött, s most már a fejét fogta. –, és még a fejem is odavágtam a szekrény sarkához.

Jajgatása betöltötte az egész kisboltot, s mintha az állatokat érdekelné mi történt a 'fogva tartójukkal', kidugták a fejüket a rácsok közt és tekintetüket az asszonyon legeltették - vagy csak nevettek rajta. A néni és az állatok közt, főképp köztem, nem volt jó a kapcsolat, sőt egészen siralmas volt. A többi állat velem együtt, ki nem állhatták az asszonyt.

– Bevigyem a kórházba? Vagy... esetleg hozzak valami gyógyszert, kötszert? – a srác aggódó hangja a fülembe süvített. Nem hiszem el, hogy még ezzel a gonosz nőszeméllyel is képes ilyen kedvesen viselkedni.

– Nem, nem kell köszönöm. Bemenne a raktárba és kihozná a macska hordozóját? – mosolygott rá. Ezt nem hiszem el. Ilyen egy kétszínű nőt. Az apja lehet festéssel foglalkozott.

Kék íriszeimet meg forgatom és a fiún tartom, míg az el nem tűnik a vaskos raktárajtó mögött.

– Na, ide figyelj te macska! – mintha erre a pillanatra várt volna az asszony, ujjait rám szegezte és zöldeskék szemei szikrákat szórtak. – Nehogy azt hidd, hogy ezzel a kis akcióval közelebb kerültél az átok megtöréséhez! Mindig is egy nyamvadt macskabőrbe bújt kisgyerek leszel. Soha, semmikor nem fogsz vissza változni, s ezt te is tudod... – hangja fokozatosan halkult, mivel a fiú kijött a raktárból és felénk közeledett. A nő szavai hamar eljutottak a tudatomig, habár sejtelmem se volt miről beszél. Nem tudom, hogy milyen akcióról beszél... én csak örülök, hogy elkerülök a közeléből.

– Itt van a ketrec, ha erre gondolt...

– Igen, igen erre gondoltam. Még egyszer köszönöm! – hálálkodott az asszony, majd kinyitotta a ketrecemet. – Nagy nap ez a mai, cicus. Elkerülsz innen és nem tudjuk majd mi van veled... – érzékenyült el a nőszemély. Személy szerint kikapartam volna a szemét. Ilyen egy szörnyeteget!

– Ha szeretné, azét néha visszalátogathatunk. – ajánlotta fel a fiú kedvesen. Miközben átvette az állathordozót, amelybe már beletett az asszony.

– Hát annak nagyon örülnék – mosolygott az asszony nyájasan. – Készpénzzel fizet vagy bankkártyával?

A fiú sietve lépett ki az állatkereskedés ajtaján, kezében a ketreccel, melyben engem vitt magával. Mosolyogva pásztáztam a külvilágot. Sok minden megváltozott mióta utoljára láttam. Örültem neki, el nem mondhatom mennyire örültem, hogy viszont friss levegőt szívhatok és az eget láthatom. Az utcán éppen egy család gyereki játszott, labdáztak. Egy kislány és egy nagyobbacska fiú. Nevettek, feltételezem jól érezték magukat. A gazdám - a ketrecemet tartó fiatalember -, sóvárogva nézett a gyerekekre, majd megrázta barna fürtjeit és szomorúan elmosolyodott. 

Már majdnem egy kilométert sétáltunk, mikor megállt egy szépen polírozott fekete autónál, mely éppenséggel az utca végén vesztegelt.

Farmernadrág zsebéből előkapott egy slusszkulcsot, megnyomott rajta egy gombot, mely hatására az autó fényszórói kettőt villogtak. Mosolyogva kitárta az anyósülés ajtaját és lerakott a fekete bőrülésre, majd becsapta a nyílászárót. Áthaladt a kocsi orra előtt és behuppant a kormány mögé. Bedugta a kulcsot és gyújtásra tette, eztán sóhajtott egyet és azt lekapcsolva felém fordult.

– Jól van... akkor kezdjük úgy, hogy tudom egy macska vagy, de mégis úgy érzem, hogy  be kell mutatkoznom. - vakarta meg a tarkóját és élesen beszívta a levegőt. – Furcsán hangzik, de... mindegy. Daniel vagyok, Daniel Stark. – Barna pillantását még mindig rajtam tartotta és mintha választ várt volna. Fejem kicsit oldalra biccentettem, jelezve neki, hogy üdvözlöm.

– Jó, tudom, hogy egy macska vagy... mit is vártam? – Kapta el a tekintetét és elfordította a kulcsot, végül az autó véglegesen beindult. Szomorúan pillantottam ki a szélvédőn, s észrevettem, hogy az ég kezd sötétedni. Mindig is utáltam az éjszakákat, míg mások imádják, hiszen megálmodhatják azt a világot, melyben soha nem élhetnek. Én ilyenkor emlékeket látok a múltamból, abból a múltból, mikor még Rosalie Dickenson-ként tengettem a napjaimat. Néha ezek az emlékképek átváltanak rémképekké, s ilyenkor felriadok és nem merek visszaaludni, mert lehet még ennél is rosszabbat fogok látni. Gondolatimból Daniel szakított ki, aki hirtelen rálépett a fékre, ennek következtében lezakóztam az ülés alá, a ketreccel együtt. Végül Daniel káromkodott egy szép sort, majd félre húzódott az úton. - Sajnálom... - gondolkozván mutatóujját az alsó ajkához emelte, majd hirtelen rám emelte csillogó tekintetét. – Zafír. Megvan! Zafír lesz a neved! – nevetett és felemelt a hordozóval együtt, aztán pát másodperc gondolkodás után kinyitotta annak az ajtaját, miközben elmondta gondolatmenetét: – Remélem, hogy már vagyunk annyira jóba, hogy vezetés közbe nem ugrassz az ölembe kikaparni a szemeimet... – Nevetve kivett a ketrecből, majd az ülésre rakott. Lekuporodtam és Danny-t figyeltem, ki szintúgy engem nézett. Ismételten elnevette magát és megsimogatott, majd visszahajtott az útra. Közben leengedte az ablakot, mivel a kocsi légkondi mentes volt és bekapcsolta a rádiót. Párszor végig nyomkodta a gombokat, majd miután nem talált semmi érdekes számot, kifújta a benn tartott levegőt. Előre hajolt, hozzám és kinyitotta a kesztyűtartót és kivett belőle egy-két CDt. Azokat az ölébe helyezte, eztán az útra pillantott, hogy meggyőződjön nem jön semmi se. Az azt követő pillanatba elengedte a kormányt - egyik kezével sem fogta -, idegesen kaptam rá a tekintetem, de mikor láttam, hogy ő milyen nyugodt, én is megnyugodtam. Rakosgatta a CDket, egyiket a másik után, miközben valamit dünnyögött az orra alatt. Legszívesebben elnevettem volna magamat. Végül megtalálta a tökéletes CD-t és behelyezte a kocsi lejátszójába. Pár perc múlva felcsendült egy ismerős dallam, ami csak neki volt ismerős - nekem nem, mivel dobolni kezdett a kormányon. A kijelzőn Green Day-t láttam, s ahogy hallgattam elég jó hangzása volt.

            © 30 perc elteltével

Lefordultunk az igen szűkös útról, egy szélesebb utcára, majd bekanyarodtunk egy igencsak nagy parkolóba, melyben olyan három-négy autó tétlenkedett. Daniel leállította az autót, majd kivette a kulcsot és kiszállt a kocsiból. Megkerülte a járműt és egyenesen az ajtómhoz jött.

– Remélem, hogy nem futsz el, ha kinyitom – tárta ki előttem, majd hátra nyúlt az utastérhez és kivett egy fekete táskát. Kiugrottam a kocsiból és leültem mellé, eztán Danny-re emeltem a tekintetem, ki még mindig hátul kotorászott. Majd kivett egy vastag könyvet és bedobta az előbb kivett táskába, majd bezárta az autót.

– Szóval... itt lakom, ebben a panelházféleségben. – mutatott az előbb említett magas házra, mely narancssárga színekben pompázott. – És még mindig egy macskához beszélek...

Nevetése visszhangzott a parkolóban, majd ismét rám emelte barna színben csillogó íriszeit: - Nem teszlek vissza a ketrecbe, látom, tudsz követni - mondta majd átvágott a pihenőhely melletti kis füves részen. Nem kellett azt mondjam magamba, most követem, mivel ösztönszerűen utána mentem. Megállt a nagy vasajtó előtt, majd beütött valami számkombinációt a rendszerbe, mire az ajtó sípolva kitárult. Megfogta nekem, míg átfutottam alatta. Beérve leültem a 'Welcome' feliratos szőnyegre és vártam, hogy ő is belépjen az ajtón. Miután belépett az ajtón, elvezetett a lépcsőházig, majd több mint 200 lépcső után felértünk egy szürke színekben tündöklő folyosóra. A folyosón haladva észrevettem, hogy nemigen laknak ezen a szinten - talán ez a legmagasabb. Elértünk az utolsó ajtóig, melynek a száma az 56-os volt. A szám arany bilétában sziporkázott, alatta pedig a Daniel Stark név is feltűnt.

Kinyitotta a fehér tölgyfaajtót és betessékelt, azzal a szöveggel, hogy 'Állatoké az elsőbbség...'. Nálunk régen ez úgy volt, hogy a hölgyeké az elsőbbség, de ő tudja. Beléptem a fekete gránittal borított márvány padlóra, mely az előszobát tette ki és még a konyhával egybe nyitotta nappaliig vezetett.

– Nem készültem arra, hogy lakótársam lesz, méghozzá egy állat... Szóval, aludhatsz a kanapén – Mosolygott és megmutatta a fehér színű kanapét. Felpattantam rá és letelepedtem, majd onnan figyeltem Danny-t, aki a konyhában sürgött-forgott. Elővett egy kis műanyag tányért és töltött bele vizet, majd lerakta egy tálcára, ami már rég a földön hevert. Még egy tányért vett elő, melybe - ha jól láttam - spagettit töltött, amit az imént főzött és letette a másik tányér mellé, a tálcára.

– Mint már említettem, nem készültem macskára. Nincs tápom, se konzervem, se semmi ehhez hasonló cuccom. – ült le a feketére mázolt asztalon található spagettijéhez. – Szóval, tekintsd a spagettit üdvözlő kajának!

Third

Harmadik fejezet

Kopogó szellem

2016. szeptember 29.

Mackenzie Stark szemszöge

Magdalena második legnagyobb realschule-jába jártam, melyben az a bizonyos a csengő, mely minden iskolában nélkülözhetetlen, visítva tört utat magának az oxigén szegény osztályba, s a padok között egyenesen a fülembe hasított. Kezeimet a fülemre tapasztottam. Egyenesen ki nem állhattam ezt a hangot. Olyan hangos volt, hogy nem is értem eddig miért nem égett le a csengő. Pár másodpercig még égette a diákok fülét, majd olyan gyorsan meg is szűnt, mint ahogyan jött. Ásítva kinéztem az ablakon, mely mellettem volt található, ugyanis az ablak melletti sorba ültem. Az idő szép, a Nap magasan, a diákok futkároznak. Egyszóval mindennapi dolog. Ám valami furcsát véltem felfedezni az iskolaudvar mögötti található erdőbe; egy fekete valami suhant el a fák között és felugrott az egyik fára. Messze volt, nem tudtam kivenni, hogy mi az, de fekete volt, közepes teremtű és nagyon-nagyon gyors. A hátam mögött valami csikorgást hallottam, mire felállt a szőr a hátamon. Remegve összeugrottam és elkaptam a tekintetem a rejtélyes valamiről.

– Mit láttál? – Peter állt mögöttem, az iskola egyetlen gót diákja, aki - egyesek szerint - megszállott és a pletykák szerint végzett saját édesanyával. Szeme teljesen sötétbarna, szinte már fekete. Szőke haját legtöbbször kapucni alá rejti, ám most ez kivételes alkalom volt. Fején fekete fejkendő volt, mely alól kilógott a fülhallgatója. Fekete szerelése volt - fekete farmer és fekete 'Ramones' feliratú póló -, melyből a neon zöld színű karszalag tűnt ki, amely a fekete Ice Watch karórája alatt volt található. Megköszörülte a torkát, mellyel - szerintem - azt akarta jelképezni, hogy még mindig vár a válaszomra. De lehet, hogy túl sokáig bámultam. Mély levegőt vettem és megráztam a fejem, majd a szemeibe bámultam.

– Semmit – válaszoltam közömbösen, lehet egy kicsit nyersen. Felkaptam a fekete hátitáskám és az ajtó felé indultam. Mi az, hogy mit láttam? Semmi köze hozzá. Miért kérdez ilyen marhaságot? Vagy meg akar ölni engem is, mint az anyját? Szemeim tágra nyíltak ettől a gondolattól és gyorsan megráztam a fejem. Túl sok hülye filmet nézek. Mikor épp átléptem a küszöböt, hallottam hogy halkan dünnyög valamit, majd tekintetét már nem éreztem magamon. Kiértem a nagy és hosszú folyosóra, mely lila színben pompázott, a fiúk tiltakozásának ellenére is. Egyszer történt, egy szép, tavaszi nap, mikor szavazást indítottak, hogy milyen színű legyen a folyosó. Értelmét nem láttam, de szavaztam a két opció - piros vs. lila - közül az egyikre. Természetesen a lila volt az, s mivel többségben voltunk, így lila lett, melyhez illően lefestették az iskola kerítését is. Némán csatangoltam a végtelennek tűnő folyosón, míg végül elértem a 213-as szekrényhez, ami - szerencsére - szürke színben pompázott. Bedobáltam a könyveimet és a táskám, majd az elefántcsont színű ebédlő felé indultam.

Az iskola óriási volt, nap, mint nap el tudtam benne veszni, ahhoz képest, hogy majdnem nyolc éve járok ide. Azt nagyon rosszul oldották meg, hogy nincsen állandó osztálytermünk, s mindig vándorolnunk kell a folyóson. Már az elején, mikor még csak hét éves voltam, rossz ötletnek tartottam ezt az elvet. Szegény elsős kisdiákok, hogy jegyzik meg ezt a nagy épületet? Sosem értettem, hogy egyesek, akik nálam hat évvel fiatalabbak, hogyan tartják számon az összes terem számát, s helyét. Bár míg Daniel ide járt, Ő vele sokkal könnyebb volt, aztán csak úgy eltűnt a semmibe...

Az ebédlő a színekhez hasonlóan, lilára volt festve, valamint, az asztalok szürkék voltak, s a körülöttük lévő székek vagy feketék, vagy pedig úgyszintén szürkék. Nekem ez nagyon tetszett, hiszen szeretem a lilát, jobban, mint a pirosat. Egyenesen rühellem a pirosat, mindig a vér jut eszembe. Pedig tudom, hogy vér igazából nem piros, hanem ilyen vérszínű. Csak annyi, hogy hasonlít a piros színre. Nekem ennyi elég is.

Az ebédlő óriási volt, hiszen 370 gyerek hogy férne el itt? Szintekre volt bontva, hogy a kisebbektől a nagyobbakig mindenki a társával tudjon ebédelni. Ehhez képest van, hogy Liához ülök, aki csak hatodikos, de jóban vagyunk. Szoktam - nagyon néha -, az osztályommal is ülni. Nem mindig férünk össze, van, hogy valakinek jobb, valakinek rosszabb napja van. Most egyedül szerettem volna ülni, s gondolkodóba esni, hogy vajon hogyan jussak el Danhez. Már majdnem egy hónapja tervezem, hogy meglepem, de valahogy mindig drága édesanyám fülébe jutott.

Elfoglaltam a helyem, egy olyan asztalnál, ami messzebb volt a többitől. Éppen nagyban faltam a szendvicsemet, mikor a velem szemben lévő szék nyikorogni kezdett, valaki kihúzta. A tekintetemet elemeltem az előttem lévő ételtől, és felnéztem Peter-re, akinek a fején rémisztő vigyor díszelgett.

–  A poltergeist ismeretlen erő, amely megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos szellem. - miközben leült, beszélni kezdett. Meg sem kérdezte tőlem, hogy "hé figyelj Mackenzie foglalt ez a hely?", de nem, Ő csak leült és beszélt. – A jelenség leírásában a szellem vagy szellemek tevékenysége kopogó zajokban, tárgyak felemelkedésében, reptetésében vagy dobálásában vagy akár emberek elleni testi fájdalom okozásában is megnyilvánulhat. Az esetek többségében csak ritkán támadták meg az embert. Időtartamban néhány órától kezdve egészen több hónapig fennálló jelenségekről számoltak be...

– Peter, Peter! Fejezd be! – a szemem idegesen összehúzom, s próbálok mérgesnek tűnni, akármennyire is megfogott a téma..., nem akartam ezt hallgatni. – Mi köze van ennek hozzám?

– 2011-ben a brit The Sun lap közölt egy Coventry-ben történt esetet. Egy család figyelte meg, ahogy edények röpködnek a konyhában, az ablaksötétítők mozognak fel és le, a lámpa fel-le kapcsolódik, az ajtó bezárja önmagát, székek repülnek át a szobán, a szekrényajtók kinyílnak és hasonló dolgokat. Egy ördögűzés szertartás után a paranormális tevékenység végül megszűnt. – szünetet tart, majd rám nézett és vigyorogva hozzá tette: - Az én véleményem szerint túl erős volt légkondi, és ezért repkedtek a székek a szobában, meg az egyéb dolgok. – Vállát semmitmondóan megvonta, és nekem nevetnem kezdett a hülye elméletén.

– Még mindig nem értem, hogy jövök én képbe? – húzom el a számat, és kíváncsian bámulok a fekete szemeibe.

– Sokan úgy magyarázzák a jelenséget, hogy azt az ember idézi elő, amely a belső feszültségek alatt álló tudatalatti pszichokinézisének eredménye. Mivel te elhagyatott vagy...

– Ezt miből gondolod? – szóltam közbe kétségbeesetten.

– Csak rád kell nézni – rántott vállat hanyagul, ismét. Mintha engem annyira ismerne. Pedig egyáltalán nem is ismer, nem tud rólam semmit. SEMMIT! Kedvem lett volna neki megmondani, de nem volt hozzá elég bátorságom, még. – Órákon máshol jár az eszed. Nem ebben a világban vagy... Másutt jársz, szinte mindig.. Gondolhatsz bármit rólam, de ezt nem lehet nem észrevenni. Utálhatsz, mint többi ember, a világon...

– Mi? Dehogyis, én nem utállak... – Kezdtem volna magyarázkodni, amikor ugyanis valami rám ömlött, a székem mellől. Jackson állt ott, a focicsapat kapitánya. A hideg folyadék befolyt a pólóm alá, mire sikítva ugrottam fel, de úgy, hogy a székem is felborult. Felháborodva néztem a mellettem röhögő srácra. Az ebédlőben már mindenki rajtam nevetett. Megalázó volt.

– Hagyd abba és állj odébb! – állt fel nagyon lassan Peter a helyéről, a keze ökölbe szorult, mikor nem hagyták abba a nevetést.

– Mert ha nem? Felakasztasz engem is, mint anyádat? – nézett rá nagy szemekkel, és pár perccel később kirobbant belőle egy felsüketítő kacaj.

– Na jó. Én próbáltalak szépen megkérni rá, hogy álljál odébb egy kicsit, mert kurvára útban vagy – Lökte arrébb egy kicsit Jackson-t. A többiek "úúú"-zni kezdtek, majd egyre több és több fiatal gyűlt körénk.

– Nekem te nem mondhatod meg, hogy mit csináljak és mit nem, Gyilkos – Lenézően nézett rá, és nekem kedvem lett volna pofon vágni. Azonban nem csak én akartam ezt, láttam Peter tekintetében, ahogy lángol a tűz, akármilyen furcsán is hangozhat. Nem sok kellett neki, hogy cselekedjen... – Mi van Fharell, nem tudod, hogy mitévő legyél?

– De, csak nem akarok javítani a kinézeteden – Vont vállat szemtelenül Peter. Nevetni kezdtem, Jackson gyilkos pillantást vetett rám.

– Na most beverem a képed, Gyilkos! – Ugrott Peter-nek a srác. A fiút nem érte váratlanul a támadás, védekezett, azonban arra nem számított, hogy két társa a Jackson-nak két oldalról lefogják, hogy be tudjon neki egyet húzni. Peter-nek vérezni kezdett a szája, ahogy felsértette Jackson keze.

– Mi folyik itt?! – Jelent meg az igazgató a lépcső tetején. Pár diák oszolni kezdett, páran ijedten kapták fel a fejüket a bunyóról.

– Peter kikezdett velem, Mr. Williams. – mondta tetetett megrettenéssel az arcán Jackson. Peter állán a vére végigfolyt, már a fekete pólójára is csöpögni kezdett, bár nem látszott meg rajta. Bár nem látszódott rajta, én tudtam, hogy képes lenne mindenkit megölni.

– Nem! Nem így volt. Mr. Williams, Jackson és a barátai megverték Petert, mikor Ő nem csinált velük semmit – mondtam az igazgató elé állva és kiálltam a barátomért, miszerint Ő tényleg nem tehet semmiről. Peter-rel találkozott a tekintetünk, hálásan pillantott rám, majd szorosan lehunyta szemeit.

– Jackson Holt és társai az irodámba, még meggondolom, hogy felfüggesztelek-e titeket. Ha még egyszer meglátom, hogy Peter-rel valamit csináltok, kicsaplak titeket egytől-egyig az iskolámból! – ordította magából kikelve az Igazgató úr, kit még sosem láttam ennyire mérgesnek.

– Köszönöm – suttogta maga elé Peter, ahogy mellettem elhaladt. Elmosolyodtam. Ma legalább nem unalmas a napom. És hál' az égnek vége az iskolának, mára.

Hazafelé tartottam, mikor elkapott az eső. Ritkán esik, ezért nem volt nálam semmi, ami megvédene tőle. Ezért a legközelebbi sikátort céloztam meg, akármennyire sem volt hívogató számomra. Befordulva kicsit védve voltam, s csak pár cseppeső érte a hátamat. Hú de jó! Végig haladva az eresz alatt észrevettem egy boltot, ami nyitva volt. Valami hülye neve volt, vagy nem, de nem tudtam kivenni a betűkből, mintha valami régi szerepelt volna benne.

Az ajtó csilingelt, mikor benyitottam. A helyiségben nem igen láttam dolgozó emberek, egyáltalán senkit sem láttam, csak régi dolgokat. Volt például egy perzsaszőnyeg felakasztva a bejárati ajtóval szemben, egy réginek kinéző, csillogó trombita mellé rakva. Néhány kitömött állat, szarvas- farkas - kutya- medve- macska fejek, volt itt minden. Régi újságok, cikkek kivágva. Egy kép, melyen egy ismerős kisfiú szerepelt... Hálók, horgász cuccok, könyvek, lepedők. Leginkább fekete cuccok, melyekről Peter jut eszembe.

– Bú! – ijesztett meg valaki. Ijedtemben ugrottam egyet, és megfordulva egy szőke fiatal férfit pillantottam meg. – Jó napot, kisasszony!

– Jó napot! – igazítottam a táskámat a vállamon.

– Mi szél hozta ide be? – Nézett körül a szobában. Az ablakon megakadt a tekintete. – Ja, esik az eső.

– Hát eddig még nem láttam ezt a boltot... És elkapott az eső. Ez volt a legközelebb – vontam vállat. Kint még javában kezdett felerősödni a szél, a vihar. Szakadt az eső, mint még soha.

– Akkor nyugodtan nézz körbe, tedd le a cuccaidat. Megvárhatod itt, míg eláll az eső. – megköszöntem ajánlatát, majd eleget tettem kérésének, bolyongani kezdtem az épületben. Egyre messzebb kerültem a bejárati ajtótól, és annak feliratától. Több, s több különlegességekkel találtam szembe magamat. Páncéltól kezdve, a török díszekig. Kígyóbőr, nyúzott róka szőr, álarcok. Mindent láttam, amit eddig még nem.

Eljutottam a raktárig, ahol már nagy volt az üresedés, s csak egy körte világította be a helységet, melynek tövébe egy asztal volt kér egymással szemben ellátott székkel. Az egyikben egy kapucnis alak ült, egy lap fölé görnyedve. Mögé léptem, nem vett észre. A lapjára néztem és láttam miben ügyeskedik. Rajzolt. Egy fekete árnya hasonlított a rajza, mely eléggé maszatos volt.

– Ne röhögj, apám dementor volt, jó? – Nem nézett fel a lapból, de így is megismertem a hangját. Peter az.

– Nem nevetek, Peter – Fontam össze a karomat a mellkasomon.

– Mackenzie? – nézett fel az arcomra. Láthatóvá vált, hogy az alsó ajka be van ragasztva. Ragtapasszal... – Te meg mit keresel itt?

Nem válaszoltam egyből, csak miután leültem vele szembe: – Legjobb menedék a világon... –vigyorogtam rá. Elmosolyodott. – Mi is az a  pszichokinézis?

– Hát közkeletű értelmezése a „gondolattal való mozgatás”-nak felel meg. – Kulcsolta össze a kezét az asztal felett.

– Mióta tudsz te ennyi mindent? – kérdeztem nagyra táguló szemekkel. A száját keményen

összeszorította, majd az arca fintorba komorult a fájdalomtól. Végül megvonta a vállat és így szólt: nem tudom.

– És ezek a kopogó szellemek, miért is jelennek meg? Hogyan tudják mozgatni a dolgokat?

– A tudomány jelenleg nem tudja értelmezni és megmagyarázni, mert a jelenség ellentmond néhány alaptörvénynek. Ilyen például a termodinamika 2. törvénye és a lendület megmaradásának törvénye. Ez bizony természetfeletti dolog, melyben részem volt. – mondta csendesen. Hátra dőlt a széken, és várta a reakciómat, gondolom. Akaratom ellenére a számat eltátottam, és a szemeimmel kíváncsian néztem rá.

– Mikor, hol, miért, hogyan? – kérdeztem. Magyarázatot szerettem volna arra kapni, hogy jövök én a képbe.

– Az anyám -  Medaline - teremtményeket látott a távolban suhanni. Mindig máshol járt az esze... Mint a tiéd... És neki megjelent egyszer, vagyis nem látta, de érezte, hogy ott van a szellem, aki felemelte a dolgozó szobájában a székét, és hozzá vágta. Mivel a szellem rosszindulatú volt, szólni akartam neked, nehogy te is úgy járj mint Ő.