Eighth

Nyolcadik fejezet

Elméletem

2017. január 5.

 Peter Fharell szemszöge

     Csütörtöki naphoz híven az iskolában teljes volt a káosz, hiszen holnap már péntek és utána nem kell betegyük a lábunkat két napig. Őszintén bevallom, én sem vagyok teljesen oda a sok idiótáért, akik összesen tíz szót tudnak mondogatni egész nap, arról nem is beszélve, hogy az édes kis cicababák meg a menő focista barátjuk is csak egy történeten rágják magukat évek óta. Alig várom velük együtt a hétvégét, valamint azt, hogy jövőre végezhessek ezzel a realschule-lal. Mackenzie-vel való kapcsolatom - amit barátságon kívül másnak nem nagyon nevezhetek - kezd egyre jobban beintegrálódni az osztály közösségébe. Ezt annak köszönhetem, hogy az elsőnek feldobott témát is szereti teljesen az elejétől a végéig átnyálazni, amit nem is bánok, mert így sokkal több időt töltök a Régiség boltban, arról nem is beszélve, hogy Mack az egyetlen, aki nem nevez gyilkosnak. Bár az se lepne meg, ha titkon így szidna mérgében. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember egy elvetemült gyilkosnak nevez, és ha bármit elrontok - akár véletlenül, akár nem - így is, úgy is a gyilkos jellemző jut először a eszébe.

Seventh

Hetedik fejezet

A legenda

 
2016. december 24. délután

Daniel Stark szemszöge

   Két jókora szempár szegeződött rám, én pedig mosolyogva betessékeltem őket - meg a két szempár gazdáit. Mackenzie egyből körbejárta a lakásomat, majd mikor végzett vele, vissza sétált az ajtóba, s felém fordulva rám mosolygott.
        – Szia Danny! – húzta szét a nevemet majdnem ugyanúgy, mint a boltban, csak ez mégis más volt. Ezt a húgom csinálta, és volt benne valami felettébb aranyos, ami miatt nem tudtam haragudni rá, pedig már megkértem, hogy ne nevezzen így. A mellettem álldogáló fiú nagyot sóhajtott, majd kezet nyújtott nekem: – Peter Fharell, örülök a szerencsének! – Keményen megrázva a kezét én is bemutatkoztam, bár gondolhatta, hogy ki is vagyok én valójában.
       – Nos, gyerekek! – csaptam össze a tenyeremet izgatottan. – Csináltam áfonyás-diós töltött csirkemellet, ha szar, kérlek titeket, színészkedjetek!
       – Hát persze! – Mondták, majd bólogattak rám egy sort, Mack még hozzátette, hogy értem bármit. Ezen elnevettem magam, majd mellettük ellépve az étkezőbe vezettem őket, ahol megterítettem az alkalomra. Nem messze kaparászást, és csörömpölést hallottam a konyhából, így hát bedugtam a fejem az ajtón. Zafír a konyhapulton ült, és a mocskos edényekkel volt elfoglalva.

Sixth

Hatodik fejezet

Előkészületek

2016. december 24.

Daniel Stark szemszöge

Valami nyálkás ért az arcomhoz, mire a takarót a fejemre húztam és átfordultam a másik oldalamra. Majd valami ránehezedett a meleget nyújtó plédemre, ezért lehúztam a fejemről a takarót, s előbújtam alóla.  Majd nagyot ásítva szemügyre vettem támadómat, ki nagy szemeket meresztve figyelte minden tettemet. Mosolyogva a macska felé nyújtottam tenyeremet, mire hozzádörgölte puha pofáját. Igazából nem lepődtem meg, hogy a kis teremtmény megint felzargatott legkedvesebb álmomból - tengerpart, csajok, napfény, járgányok, homok... mondtam már, hogy csajok? -, hiszen mostanában rászokott arra, hogy bejárkál a hálószobámba, s én jó gazdiként, nem is zárom ki a szobámból. Akkor most jöhettek azzal, hogy miért nem a barátnőm kelt fel reggelente, és vár kész reggelivel a konyhában? Ja, hát azért, mert nincs. Jajj, de hát miért is nincs? Mert én az a magányosfarkas típus vagyok. Ezért van az, hogy csak egy macskám van, és még a családom is elhagyott. Hagyjuk már a rizsát. Én hagytam el őket, mert nincs rám szükségük. És nekem sem rájuk. De azért még hiányoznak. Vegyük például az ünnepeket, amiket mindig egyedül töltök. Tudjátok milyen szar érzés, mikor még karácsonyfám sincs, nem hogy ajándékok alatta? Nem, hát persze, hogy nem. Pár évvel ezelőtt én sem tudtam milyen érzés.