Sixth

Hatodik fejezet

Előkészületek

2016. december 24.

Daniel Stark szemszöge

Valami nyálkás ért az arcomhoz, mire a takarót a fejemre húztam és átfordultam a másik oldalamra. Majd valami ránehezedett a meleget nyújtó plédemre, ezért lehúztam a fejemről a takarót, s előbújtam alóla.  Majd nagyot ásítva szemügyre vettem támadómat, ki nagy szemeket meresztve figyelte minden tettemet. Mosolyogva a macska felé nyújtottam tenyeremet, mire hozzádörgölte puha pofáját. Igazából nem lepődtem meg, hogy a kis teremtmény megint felzargatott legkedvesebb álmomból - tengerpart, csajok, napfény, járgányok, homok... mondtam már, hogy csajok? -, hiszen mostanában rászokott arra, hogy bejárkál a hálószobámba, s én jó gazdiként, nem is zárom ki a szobámból. Akkor most jöhettek azzal, hogy miért nem a barátnőm kelt fel reggelente, és vár kész reggelivel a konyhában? Ja, hát azért, mert nincs. Jajj, de hát miért is nincs? Mert én az a magányosfarkas típus vagyok. Ezért van az, hogy csak egy macskám van, és még a családom is elhagyott. Hagyjuk már a rizsát. Én hagytam el őket, mert nincs rám szükségük. És nekem sem rájuk. De azért még hiányoznak. Vegyük például az ünnepeket, amiket mindig egyedül töltök. Tudjátok milyen szar érzés, mikor még karácsonyfám sincs, nem hogy ajándékok alatta? Nem, hát persze, hogy nem. Pár évvel ezelőtt én sem tudtam milyen érzés.

De bárhol és bármikor beüthet a ménkű, aztán huss. Volt család, nincs család. Az ember időnként azt gondolja, nincs értelme az életnek szerető család és barátok nélkül. Aztán rájön valami ennél is fontosabbra. Hisz, az idő múlásával, mindig valami más válik fontosabbá számunkra. "De a család az örök". Ja, persze. Én is ezt mondanám, ha nem ülnék itthon egy macskával, s két rakat szennyessel, amely csak a mosásra vár. Lehet, sőt biztos, hogy a család örök. A mi családunk is az. Csak nem együtt. Mivel mindenki járja a maga útját, már felnőttünk. Apám, hisz otthon mozog a technika világába, ott ő az úr. Anyám, ki mindenben meglátja a szépet, s azt muszáj lencsevégre kapnia. Húgom, Mackenzie, aki már a felnőtté válás felé halad, és nincs is olyan messze a céltól. Számomra a család egy tág fogalom, nem kifejezetten a szeretetet és az összetartozást jelképezi.

Nyújtózva hajolok le az ágy alá, hogy megkeressem a papucsom. Majd miután nem találom, közelebb csúszok az ágy széléhez. Ezt követően pedig a súlypontom áthelyeződik és le zakózom a pihe-puha ágyamról. Zafír ijedten közelebb somfordál, hogy szemügyre vegye mit szerencsétlenkedem. Nevetve vakarom meg vastagbundájú buksiját, majd kihalászom az ágy alól a kék szobapapucsom, ami nem tudom, hogy hogy került be az ágy alá, már negyedszerre. Tuti, hogy Zafír szórakozásból szokta bevinni az ágyam alá, de nekem egy cseppet sem szórakoztató, hogy reggelente elő kell keresnem.

Múlt héten lezajlott a Téli bál, hála Jézusnak, hogy nem teremt meg ott mindenki előtt és nem rontotta el az egész estét... Na mindegy, az a lényeg, hogy eltelt és nem történt semmi nagy cucc. Szépen felöltöztem, mint ahogy azt szokás. Zakó, nyakkendő és ing. Minden király volt. Egy bukkanóval. Nem volt párom. De gáz. Azaz, mások szerint volt gáz, de szerintem egyáltalán nem volt az, ha valakinek nincs párja. És engem egyáltalán nem érdekel mások véleménye, csak a sajátom. Mivel jól tudtam magam érezni egyedül is. Ne tessék félre érteni, nem voltam teljesen egyedül. Mielőtt akármire gondolnánk, nem, nem vittem el a macskámat... Haha. Annál inkább táncoltam a többiekkel. Jobban mondva lány egyedekkel. Jó poén volt látni, hogy majdnem elájultak, mikor hozzájuk szóltam. Körülbelül negyed tizenkettőig voltam, nem bírtam tovább, mert nem tudtam, hogyan fogja Zafír viselni, hogy ilyen sokáig maradok távol az otthonunktól.

A bál fél kilenckor kezdődött, kilencre pont ott is voltam. Akkor még körülbelül, húszan voltunk. Rám osztották ki azt, hogy hozzak puncsot. Mintha féltek volna attól, hogy elfog fogyni. Erre kicsi volt az esély, hiszen a drága iskola társaim hoztak alkoholt. Egész éjjel azt vedelték, már féltem, mármint reménykedtem, hogy valamelyik nem fogja bírni a piát, elájul és majd ki kell hívni a mentősöket, meg a rendőrséget, de hogy azokat miért azt én sem tudom. Talán azért, hogy kiderítsék, hogy a gyerek miért lett ilyen rosszul. A káromra ilyen nem történt az este. Azonban voltak elég ciki dolgok, bár nem a számomra, hanem más ember számára. Sajnálni kezdtem a tanárokat, hogy ilyen gyerekek járnak, ebbe a szegény középiskolába. Aznap este volt minden. Jajj, hogy el ne felejtsem említeni. a szexi Mrs. Stacy-vel is lejtettem egy táncnak nevezhető mozdulatsort. Szegény nőcskére egész sok diáktársam szállt rá aznap, ezért nem volt teljesen tiszta látása a dolgokban.

Miután elmémben végig pörgettem az adott esemény emlékeit, felálltam és belebújtam a papucsomba, majd ásítva a fürdőszoba felé vettem az irányt. Útközben rápillantottam a faliórára, s örömmel konstatáltam, hogy alig múlt el "hajnali" nyolc óra, és szórakozottan hátra pillantottam Zafírra, aki még mindig az ágyam mellett állt, szemével követte minden lépésem. Kinyitottam a fehér fürdőszoba ajtót, eztán becsaptam magam mögött - meg persze a kíváncsiskodó tekintet elől. Megvizsgáltam magam a tükör előtt, és eldöntöttem, hogy lezuhanyzok. Gyors lekaptam magamról a pizsamának szolgáló pólót és alsónadrágot, majd beálltam a zuhanykabinba. Megnyitottam a csapot, s engedtem, hogy a hideg víz lehűtse a felforrósodott elmémet. Jó érzéssel töltött el, ahogyan ez a megnyugtató érzés átjárta a testemet. Gyorsan hajat mostam, ami két percembe se telt, ezután elzártam a csapot és kinyitottam a kabin ajtaját. Lekaptam a törülközőmet a fogasról, majd a derekam köré tekertem. Kiléptem a zuhanyzóból, és hallottam, hogy az ajtó túloldaláról üvölt a Five Finger Death Punch- tól a The Pride, ami azt jelenti, hogy valaki keres a mobilomon. Kis híján elcsúsztam a vizes csempén, de sikerült kijutnom a fürdőből. Hamar felkaptam a telefonom: – Halló?  – Szóltam bele azonnal, mielőtt még letette volna az illető.

– Stark lakás? – Kérdezte az ismeretlen személy.

– Igen. Kivel beszélek? – Néztem mosolyogva  Zafírra, aki elég érdekes pozícióban kuporgott a padlón. Ugyanis szemét eltakarta a mancsával. Felnevettem a látványon, majd lepillantottam a törülközőmre. Érdeklődve oldalra döntöttem a fejem. Csak nem zavarban van? Hiszen egy macska.

– Peter Fharell vagyok, Mackenzie-t keresem – szólt bele, a - számomra - még mindig ismeretlen személy. – Ott van?

– Hát az az igazság, hogy nem tudom adni – húztam el a számat szomorúan. – Mivel már nem lakok velük.

– Ó, akkor elnézést a zavarásért – mondta és már készült bontani a vonalat.

– Várj csak egy percet – mondtam gyorsan, mielőtt letenné. – Miért keresed a húgomat?

– Ó, hát – már megint az az 'ó', mintha zavarban lenne. – Együtt járunk... bioszra.

– Aha, értem – vigyorodtam el. – Aztán vigyázz rá!

– Rendben főnök, úgy lesz! – Ígérte és megint menni készült.

– Várj még egy kicsit! – Nevettem el magam.

– Igen? – Nevetett ő is, valódi nevén Peter.

– Honnan van meg a számom? – Komolyodtam el, hiszen erre tényleg kíváncsi voltam. Sőt, miért engem hív, hogyha Mack-et keresi?

– Öö...hát. Öhm – Már megint zavarban van. Ilyen könnyen zavarba lehet hozni az embereket, vagy csak engem áldottak meg, ilyen tehetséggel? – Hát, jó. Lebuktam. Igazából Mackenzie kért meg, hogy hívjalak fel, mivel ha ő próbál veled kapcsolatot létesíteni, akkor elméletileg nem engedik neki. Miért vannak ilyen infernális szülők a világon?!

– Parancsolsz? – Röhögtem el magam. Szimpatikusnak tűnik, bár életemben csak most hallottam ezt a szót.

– Ja, semmi. Szeretek érdekes szavakat használni, a megszokott, szürke, hasztalan, semmirekellő, üres, unalmas...

– És ahogy hallom egy szinonima szótárad is van – mosolyogtam rajta, aztán elkomorodtam. – Mack hogy van?

– Kérdezd meg tőle... – mondta, majd mozgolódást hallottam. – Adjam?

– ... Mi?! – tátottam el a számat. – Jaja, persze.

A vonal egy kicsit megrecsegett, majd ismét mozgolódást hallottam, végül Mackenzie szólalt meg cérnavékony hangon a vonal túlsó végén: –  Szia!

– Mack! - kiáltottam el magam. – Milyen pasinál éjszakáztál?

Hosszú hallgatás. Beletrafáltam. Végül muszáj volt elnevetnem magam.

– Nem akartok átjönni ebédre? – Megint mosolyognom kellett. – Jöhet a barátod is.

– Mi?! Nem is a barátom – a háttérben nevetés hallatszott, majd újból Mack hangját csendült fel, felettébb vidáman: – Szívesen jönnénk, ha nem okozunk nagy galibát.

– Nem, dehogyis. Akkor egy és kettő között legyetek itt. – Mondtam végül, majd bontottam a vonalat. Aztán eszembe jutott, hogy nem mondtam meg hová jöjjenek. Nevetve elküldtem a címet SMS-ben, ezután a földön kuporgó Zafírra sandítottam.

– Na, mi az te macska? – Vakargattam meg a füle tövét, mire felemelte a buksiját, majd olyan gyorsan is ejtette vissza. Vigyorogva kerestem ki valami göncöt a szekrényemből, majd a macskára való tekintettel visszavonultam a fürdőbe. Fürgén magamra kaptam a ruhákat, majd kiléptem a fürdőből és leterítettem a törülközőt az ágyamra, miközben Zafírhoz szóltam: – Most már rám nézhetsz.

Belebújtam egy zöld-kék kockás ingbe, majd bezseléztem a hajamat a fürdőszobai tükrömben. Kivettem az előszobában található beépített szekrényből a sötétbarna Martens bakancsomat, ezután a bélelt bőrdzsekimet, majd sok töprengés után gyalog indultam útnak, ami nem máshoz, mint a közeli kisbolthoz vezetett. Zsebre vágtam a telefonom és a pénztárcámat, majd kiléptem a bejárati ajtón, s még mielőtt bezártam volna magam után, berikácsoltam egyet Zafírnak: – Tíz perc és itt vagyok! – Majd végleg bezártam az ajtót. A háztömbben úgy tudják egyedül élek, ezért most hivatalosan is elkönyvelhetnek idiótának, mivel a nem létező barátomhoz beszéltem. Amit kikérek magamnak, mert Zafír igenis él, és a barátom, bár csak egy macska és nem tudom beszélni, nincsenek érzései, nem ért meg, nem jó beszélgető partner, nem segít a háziban, sőt még vacsorát se főz nekem. De egészen jó hallgatóság, s néha olyan mintha megértene, bár tudom, hogy ez hülyeség. Hiszen csak egy macska, nem várok tőle semmivel sem többet, annál, hogy meghallgasson, pedig ez is igen nagydolog. Mert még mindig csak egy macska. De ő megért engem, ami tudom, hogy még mindig marhaság. Kilépve az épületből arcomba csapott a hideg decemberi szél, s eltűnődtem, hogy lehet rétegesebben kellett volna felöltöznöm.  Ennek ellenére jól esett a friss levegő és boldogan indultam neki az alig negyedórás útnak. Átsétáltam az utca túloldalára, majd a kopott járdán folytattam az utam, miközben az órámra pillantottam. A nagymutató két perc múlva eléri a 10-es számot, szóval lassan 10 órát üt a közeli katolikus templom harangja. Még ebédet is kell csinálnom és most nem csak magamra főzők, hanem két másik személyre is. Ami igen furcsa, mivel mindig egyedül szoktam étkezni, néha Zafír is odaül mellém a kanapéra, ha éppen filmnézés közben kajálok. Tehát gyorsabb léptekre kapcsoltam, hogy azért ne délután kettőre legyek kész a kajával. Megpillantva a kisboltok felejthetetlen reklámtábláját lassabbra fogtam a sétát, majd benyitottam a boltba.

– Jó napot! – Kiáltottam el magam, mire a boltban tartózkodó idős hölgyek, és fiatalabb hölgyek visszaköszöntek, hiszen engem mindenki ismer és szeret. Remélem érzitek az iróniát.

– Szia Daniel! – Nyávogott nekem a kasszás lány, mivel hosszan nyúzta az ’a’ betűt, és megnyomta az ’n’-t. Ami úgy hangzott mintha ’ny’ betű lenne, merthogy a lánynak volt egy pici tájszólása, ezért az egész köszönés úgy hangzott, hogy „Sziaaaa Dennyiel!”. Ami egy cseppet sem volt irritáló, áh, dehogyis.

– Szia… – A helyzet az, hogy elfelejtettem, hogyan hívják a lányt. Remélem nem tűnik fel neki, merthogy tuti nem fog.

– Miben segíthetek? – Szőke haját hátra dobta, majd sűrűn pislogva nézett fel rám. Á, persze hogy nem tűnt fel neki.

– Igazából megoldom egyedül is. – vigyorogtam rá, mire totál elvörösödött. – De azért kösz.

– Ha bármire szükséged van, csak hívj fel! – Mosolygott rám azzal a szokásos ’Majd hívj fel’ mosolyával, amit konkrétan minden második vevőre rá villant. Még jó, hogy nem mást villant. Megcéloztam a hús pultot, majd kértem négy darab csirkemell filét. Ezután a szárított gyümölcsökhöz indultam és vettem aszalt vörös áfonyát, meg persze diót is. Friss kakukkfüvet nem tudom, hogy honnét fogok szervírozni, de majd megoldom.  Akkor kell még burgonya és zellergumó, főzőtejszín. Ja, meg még fehérbors. Az miben különbözik a feketeborstól? Na mindegy. Otthon remélhetőleg van méz, de mindenesetre konyak biztos, hogy van. Gyors a kassza felé indultam és igyekeztem elkerülni a tájszólásos lányt. Hálaistennek a kisboltban két kassza volt, és most mindkét kassza nyitva volt.

– Szia Dan – köszönt a kasszánál ülő lány. – Minek ez a sok minden?

– Szia Teagen! – azért van akinek megjegyzem a nevét, ha érdekel az illető. – Hát akár hiszed, akár nem, nagy kaja lesz ma nálam. – Mosolyogtam rá, majd bedobáltam a megvett dolgokat a szatyromba.

–  Igen? – nézett rám vigyorogva, miközben átnyújtottam neki a pénzt. – Na, és kik a szerencsés vendégek?

– Hát… – közelebb hajoltam, hogy csak ő hallja. – Testvérem jön át és hozzá a barátját is. De ss! – tettem a szám elé az ujjam. – Ez titok!

– Már sok titkodat őrzöm Daniel. – összemosolyogtunk. –  Megőrzöm ezt is! – rákacsintottam, majd elköszöntem tőle és kifelé indultam a boltból. Hamarabb hazaértem, mint gondoltam. Majd felsiettem a lakosztályomba.

– Megjöttem! – kiáltottam el magam, miközben becsaptam az ajtót magam mögött. Gyors lehúztam a cipőmet és a konyhába ledobáltam a dolgokat. Ezután a kabátomat is ledobtam az egyik székre, pont amikor Zafír bedugta a fejét a konyhába.
  – Na milyen volt nélkülem? – Lehajoltam hogy megsimogassam, majd a hozzávalókat kezdtem el keresni a szekrényekben. Elővettem a mézet, a konyakot, a sót, a borsot, meg a többi dolgot amit vettem. Kikészítettem külön tálakba, mintha tényleg értenék a főzéshez. Vagy most pont sütni kell, na ezt sem tudom.

  –  Nos, akkor kezdjünk neki! – Majd nekiláttam az úgynevezett áfonyás-diós töltött csirkemellnek.

  Nem sokkal délután egy óra után befejeztem az eltervezett fogásokat, és nagy vigyorral az arcomon nekiálltam megteríteni három fős csapatunknak. Bár ha nem nevezném csapatnak, akkor nem is tudom minek nevezhetném, mert mi van akkor, ha ez a Peter gyerek élőben nem is szimpatikus? Ó, de jobb lesz ezt a gondolatmenetemet nagyon messze elásni bennem, mivel Mackenzie az én húgom, és ha rám ütött, akkor a Peter gyerek igenis érdekes lesz, még a számom is.
  Gondolkodásomat megszakította egy hangos nyávogás. Fejemet Zafír irányába kaptam, aki éppen a tápos zacskót próbálta kinyitni, elmosolyodva odaszóltam neki: – Már megint éhes vagy. Ha egész nap eszel, akkor el fogsz hízni, és én mit kezdjek egy kövér macskával? – Odaléptem hozzá, és lehajolva megsimogattam, majd arrébb raktam az útból.
  – Ám legyen, akkor kapsz egy kis tápot... – A szekrényből előkaptam a kistálkáját és letettem elé, majd egy kisebb tányér segítségével kimértem a zsákból neki egy kis mennyiséget. Megsimogatva jó étvágyat kívántam neki. A kezemet megmosva visszatértem pakolászni.
  Csengettek.
  Futólépésben indultam ajtót nyitni, s miközben siettem kapkodva végig néztem magamon, jó leszek-e így nekik. A kockás ingem eddig mindenkit lenyűgözött, remélem velük sem lesz másképp. Amúgy sincs kockás ingeken kívül több ruhadarab a szekrényemben.  Jó, az alma színű pulcsim az kivétel, meg a pizsamán, bár az is kockás. Szeretem a kockákat, de ennek ellenére nem vagyok kocka.
  Az ajtót nagyra nyitottam és mosolyt erőltetve az arcomra így szóltam: – Isten hozta Önöket a Stark rezidencián!