Prologue

Prológus

Az elátkozott teremtmény

1784. november 11. 

Rosalie Dickenson vidáman bújt bele szőrme papucsába, s dúdolva hagyta el menedéket nyújtó, égszínkék szobáját. Kiérve a bordó pamut szőnyeggel borított közlekedőre, mosolyogva intett minden vele szembe jövő szolgálónak. A hosszú folyosó egy kereszteződésben futott össze másik hárommal. Rosalie egy pillanatra megállt az elágazásban és szétnézett, majd egyenesen folytatta útját. A hosszúkás helyiség jobb oldalán szép, tölgyfakeretes ablakok voltak, melyek különböző árnyalatba borította a folyosót. A bal oldalon, a magas, elefántcsontszínű falba ajtók voltak vájva, melyek közül - a többség - tölgyfakeretbe volt elhelyezve. Rosalie hosszú, szőkés barna haját hátra dobta, majd bekopogtatott a negyedik ajtón. De nem csupán szimpla kopogtatás volt az, hanem titkos - kettő rövid, egy hosszú, majd ismét egy rövid -, melyet testvérével használtak. Az ajtó nem nyílt ki egyből, sőt három perc elteltével sem tárult ki a nehéz fa ajtó. Rosalie megismételte a titkos kopogást, majd az idő elütéseként kibámult az ablakon, s a szolgálók, a királyi származottak és a jöttmentek tevékenységét figyelte. Éppen jobban belemerült volna az egyik istállófiú tanulmányozásába, mikor megnyikkant a mögötte lévő ajtó. Gyorsan megrázta fejét, majd hátra fordult, s belemosolygott  testvére smaragdzöld szemeibe.

– Szia! Hogy aludtál? - karolt belé mosolyogva – Ugye nem így jössz? – Habár Rosalie imádta testvérét, mégis egy kicsit bosszantotta a lány - Cadence - természetes szépségének bája. Cadence-nek ugyanis hosszú, hullámos, fekete hajzuhatagja volt, mely kiemelte kerekded arcának minden szegletét, s pompásan illet zöld szemeihez. De Rosalie-nak nem csak ezen volt oka bosszankodni, mivel Cadence-nek karcsú alkata volt, melyre tökéletesen illet volna az a ruha, amit Rosalie választott estélyiruhájának.

– Köszönöm kérdésed, remekül aludtam. Válaszolva a második kérdésedre, mely nagyon, de nagyon buta kérdés volt: nem – pillantott le Rosalie a hálóingjére és kék színű papucskájára – Ezer százalék, hogy nem ebbe jövök! – erősítette meg állítását és belekönyökölt testvére oldalába. Mire ikertestvére nevetve belebokszolt a vállába. Igen, Cadence és Rosalie már 16 éve megszülettek, egyszerre, ugyanannak az asszonynak a hasából, s azóta is együtt vannak, holott már nem egy szobába alszanak.

Édesanyjuk, Susan Olsein, német származású, jómódú nő volt, ki gyógyítókén dolgozott a palotában. Később az ikrek édesapja, Charlie beleszeretett a nőbe, s annak ellenére, hogy apja ellenezte az esküvőt, ő feleségül vette az asszonyt. Két évvel később, szerelmük gyümölcseként születtek meg az ikrek, kikre nagyon büszkék voltak, ámde szitkozódott a királyság, miszerint csak egyetlen egy uralkodó lehet. Rosalie és Cadence között sokáig viszály folyt, de végül megbékéltek, és rájöttek, hogy amit tesznek az értelmetlen. S könyörögtek apjuknak, hogy értse meg, ketten is tudnak uralkodni.

Hát, eljött ez a nap is. Amikor be kell bizonyítaniuk, hogy képesek az uralkodásra. Mindketten idegesek voltak, nem tudták milyen feladatra számítsanak. Már lassan délt ütött a templom harangja, közeledett az ebédidő, majd az után lévő szertartás.

Rosalie majd elfelejtette, hogy hálóingben flangál a palotában, de testvére nevetve eszébe juttatta, hogy nem lenne poénos, ha a szertartásra pizsamába jönne. A két lány nevetve futott vissza az égszínkék szobába, majd Cadence a baldachinos ágyra huppanva, figyelte testvérét, miközben fel-alá futkározott a szobába. Egyszer ide, majd oda, ki s be a fürdőből, aztán egyszer csak megállt, s Cadence-re emelte kék tekintetét: – Segíts! – Cadence mosolyogva felrugaszkodott a pihe-puha ágyból, és Rosalie szekrényéhez lépett. Onnan kivett egy türkizkék selyem ruhát, mely pánt nélküli volt, s derékrésze kövekkel volt kirakva, és uszálya hullámokba fodrozódva ért földet. Rosalie a szája elé kapta kezét, s kimeresztett szemekkel szemezett a ruhával.

– De...de hát... ez a ruha nem illik hozzám! – kereste a szavakat, melyeket kifogásoknak szánt, noha testvére leintette.

– Rosalie! Ez a ruha tökéletesen megy a hajadhoz és kiemeli a szemed kékségét – érvelt - jogosan - Cadence, miközben kezébe nyomta a ruhát és betessékelte a fürdőbe –, amúgy is csak rád várunk. Én már rég kész vagyok. – kacsintott rá, majd rácsapta a fehér fürdőszobaajtót. Az a tízperc alatt, míg testvére a fürdőbe készülődött, keresett megfelelő cipőt. Választása egy sötétkék, csatos, magassarkú cipőre esett. Majd Rosalie ékszerdobozába kezdett el kotorászni, a megfelelő nyakék után kutatva. A megfelelő darabot - ezüstlánc, melynek medáljába egy gyémántkő lóg - az éjjeli szekrényre helyezte és leült, várta, hogy Rosalie abban a gyönyörű ruhában kisomfordáljon a fürdőből.

Éppen egy régi képet nézegetett a kezében, mikor ruha suhogást hallott. Fejét félre billentette és úgy csodálta testvérét, ki két perccel hamarabb jött világra. Rosalie elpirulva oda ügyetlenkedett elé, majd megfordult. - Befűznéd? - zavartan tűrte félre szőke haját, hogy Cadence lásson is valamit.

– Gyönyörű vagy – mosolygott Cadence a tükörbe, amely előtt most éppen álltak, hogy Rosalie megcsodálhassa magát.

– Nem is tudom... – tűrte hátra zavartan egyik tincsét Rosalie – Nekem ez nem áll jól. Nekem semmi nem áll jól! – emelte föl hangját a végére, majd szégyenkezve lehajtotta fejét.

– De hát Rosalie! Ez a ruha, olyan, mint ha rád öntötték volna! Komolyan mondom – csatolta be a nyakláncot Cadence, Rosalie háta mögött állva –, ezek után még jobban esedezni fognak a kegyeidért. Nem mintha eddig nem esedeztek volna...

Rosalie nevetve húga karjára csapott, majd megölelte. Pár másodpercig álltak, egymás szemébe bámulva, majd Cadence törte meg a csendet: – Készen állsz?

A teremben feszültség keveredett a jól megjátszott nyugalommal. A király és a királyné a becses, aranyra festett trónjukon foglalták el a helyüket. A király udvarában lakó emberek, mind jelen voltak eme szent eseményen, a trónteremben. Dickenson király mosolyogva biccentett lányai felé, kik az imént lépték át az aranyozott küszöbön. Cadence és Rosalie végig lépkedtek a vörös szőnyegen, majd a királyuk elé térdeltek. Dickenson király így szólt:

– Kedves egybegyűltek- Hölgyek és Urak! – a teremben az asszonyok és a férfiak, a különböző nem, különböző oldalra voltak választva. Ezért emelte fel a király először a bal kezét - a hölgyeknek -, utána pedig a jobb a kezét - az uraknak -, majd szét kárt karokkal a nép felé fordult – Szeretném megkezdeni a ceremóniát! A híres-neves Királyok Próbáját!

A teremben élő ováció keletkezett, mely keveredett az üdvrivalgás és a éljenzés egy-egy formájában. Örültek, hogy ez hagyományos ünnep, ezen a héten lesz megrendezve, ez okból a nép állva csapkodta össze tenyereiket.

– Drága gyermekeim! Anyátokkal megengedtük, hogy az uralkodást - majd ha mi nem leszünk - ketten vigyétek végbe! De ez nem olyan egyszerű, mint hinnétek. Az országban el van rejtve egy kő, mely mindig újra nő. Amelyet nekem is meg kellett szerezzek, hogy uralkodni tudjak. A követ egy barlangba rejtették el, mely egy hegy lábánál fekszik. A kő, világítani kezd ha nemes vért érzékel, ezzel segítve az ő megtalálását. A kő érez, ezért úgy kell rá vigyáznotok, mintha az életetek múlna rajta. Ez nem holmi, becses és sokba kerülő ékszer, hanem ez a palotát és egyben a mi királyságunkat tartja fent! Induljatok hát, e térkép segítségével a kő megszerzésére!

 Néhány óra elteltével a lányok útnak indultak a Királyok Országának legnagyobb erdejébe, hogy megszerezzék a királyi hatalomhoz nélkülözhetetlen követ. Fákon-bokrokon keltek át, mígnem elérkeztek az Eehn folyóhoz, amit még mindig a Királyok Erdeje ölelt körbe. Sajnálatos módon a vízfolyásnak ezen szakaszán nem volt található híd, amin átkelhettek volna. Így hát törniük kellett a fejüket, hogy hogyan jussanak át a majdnem öt méter széles folyón, melynek nagyon meredek a partszéle. Pár perc múlva az idősebbik ikernek, Cadence-nek támadt egy ötlete. Ezért szólt a testévérének, majd együtt kidöntöttek egy elszáradt fatörzset, ami pont át dőlt a folyópart túl oldalára. A sötétebbik hajú lány fellépett a rönkre, és lassan átsétált rajta. Mikor átért, nevetve leugrott és onnan integetett testvérének. Rosalie már nem volt ennyire vakmerő, szinte reszketett a lába félelmében miközben feltette a lábát a fára. Nagy nehézségek közepette átjutott, s megkönnyebbülve fújta ki a bent tartott levegőt. Ezután folytatták az útjukat, amíg el nem értek az általuk kijelölt célig.
– Gyere azt hiszem ez lesz az! – kiáltotta Cadence izgatottan nővérének, egy barlang szájából. Az ikrek nem vihetek magukkal katonákat, szolgálókat, kik az érdekeit segítik, ezért egyedül kellett idetaláljanak. Ruhájukon alig látszódott a két napos utazás maradványai, mert a lányok ki voltak képezve, hogy esetleges támadás esetén megvédjék magukat. Rosalie szedte is a lábát, hogy testvérét utolérje. A barlangban sötétség honolt, csak a bejárat két oldalán adtak fényt a falra helyezett fáklyák. Így hát levettek egyet, hogy segítsék magukat az előrehaladásban, hiszen beljebb lépve már nem találtak több fáklyát a barlang mentén. A két nővér szorosan egymás mellett lépdelt, nehogy valamelyikük elvesszen ebben a hátborzongató sötétben.

Cadence a fáklyát a falhoz közel tartva figyelte milyen barlangrajzok is vannak a barlang oldalán. A két lány soha életében nem volt itt, sem egy barlangban, sem a Királyok Országának sötét oldalán. Az ország, melyet az Eehn folyó vájt ketté, arról volt híres, hogy két uralkodó volt, de csak az egyik volt igazán az. Colin szerette a Világos oldal királyát és népét, azonban felesége, aki nem más volt, mint Susan, Charlie király feleségének az anyja, boszorkány volt. Sokáig úgy tartotta a város, hogy Susan királyné igen is boszorkány, azonban aki ezt kimerte ejteni a száján máglyára vetették.

A lányok érdekesnek találták, hogy a falon a rajz, olyan volt, mintha ma festették volna. Rosalie nagyon kíváncsi lett, mikor megérintette a falat, az ujján maradtak a festék nyomok. Elképedve nézték, ahogyan haladtak beljebb, a festmény úgy rajzolódott fel előttük. Egy elágazáshoz érvén nem tudták, mitévők legyenek, már ott tartottak, hogy ketté válnak, majd fél óra múlva itt találkoznak, de a festmény megmutatta a helyes irányt. A lányok nem is sejtették, hogy milyen erő vezéreli éppen őket, csak követték a képet.

Negyed órájukba telt, s egy nagy mélyen kivájt - úgymond terembe - értek. A terem közepén egy fészek volt kialakítva. Rosalie félénken kezdett lépkedni afelé, amint odaért megpillantotta, hogy az nem fészek, hanem egy jó gazos virág, melynek tetején egy kő világít. A lányok nagyon jó szívűek voltak és elkezdték kitisztítani a virág körül a légteret. Először a fás ágakat távolították el onnan, majd az egyszerű lágyszárú növényeket tépkedték ki. Mikor izzadtan és fáradtan végeztek, szépen megcsodálták a talált követ. Eszméletlen fényesen világította be a termet. Cadence a kezébe véve körbe világított, majd a bejáratnál megpillantott egy nőt, aki megfélemlítően vigyorogva bámult rájuk, majd karját kitárva repülni kezdett feléjük. Az asszonynak igencsak nagy orra volt, tele rusnya bütykökkel, szeme ijesztően megvillant a fáklya fényében. Sötét ruhát viselt, s nyakában valami lila ékköves medál lógott, ami kísértetiesen hasonlított Édesanyjuk nyakékére.

– Tudtam, hogy el fogtok vezetni a kőhöz! – mondta rekedtes öregasszony hangján. – Ti vagytok Dickenson lányai, ugye?

– I-igen, mi vagyunk – válaszolta remegő hangon Cadence, majd a kőt a háta mögé rejtette. A nővére mögé lépve kivette a kezéből majd a táskája mélyére rejtette.

– Mit akar tőlünk? – kérdezte kihúzva magát Rosalie. Az öregasszony idegesen gondolkodóba esett, majd az ujját felemelve ezt mondta:

– Várjunk csak, nem is tudom... a követ! – az asszony közelebb száll hozzájuk, teljesen Cadence elé, aki előrébb állt, mint Rosalie.

– Nem adunk Önnek semmit! Ezt mi szereztük meg, maga semmit sem tett érte – mondta Rosalie egy váll rántás kíséretében.

– Azt te csak hiszed Drága kincsem! – nyújtotta előre a karját a markát kinyitva. – Nem is sejtitek, hogy ki vagyok én? Én vagyok drága anyátok mamája. Én vagyok, aki a világra hozta. És én vagyok az egyetlen boszorkány a vidéken. Az egyetlen, aki még űzi ezt, nem mint anyátok. Az a mihaszna lány, a semmirevaló. Hát ezt tanítottam neki? – kelt ki magából az öreg nő, majd ordítozva hadonászni kezdett a megszeppent lány, Cadence előtt. – Természetesen nem. A terv az volt, hogy megmérgezi drágalátos apátokat, de nagyon úgy látszik már nincs a tervben. Mert annyira elvették egymás fejét, úgy bele jött ebbe a szerepbe...

– Cadence, fuss! – rántotta maga után a lány a nővére, majd a nő mellett elhaladva lökött egyet rajta. Az öregasszony az egyensúlyát elveszítve a földre zuhant. A lányok ekkor már régen a terem végénél jártak.

A barlangból kiérve rohantak a másik oldal felé, majd egészen két nap alatt haza is értek. A király örült nekik, egyből a hazatértükre bált rendezett.

Egyik este azonban Rosalie-t nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy anyja boszorkány. A szobájába hívta és beszélgetni kezdtek.

– Anyám. Találkoztunk a barlangban egy öregasszonnyal, aki azt mondta, hogy az anyád - kezdte mondandóját, majd az anyjára pillantott, aki az ágyon ülve mellette foglalt helyet. –, majd arról kezdett beszélni, hogy az apánkat meg akartad mérgezni...

– Te fruska! Hogy merészeled ezt állítani rólam? – pattant fel az ágyról, majd a haja feje körül lebegni kezdett.

– Te tényleg boszorkány vagy és apánk halálát akarod! – állt fel vele szembe Rosalie.

– HOGY MERÉSZELSZ ILYET MONDANI? – a hajába már elektromosság is került. A szoba eddig csendben volt, de most megtöltötte, hogy a Királyné hajának rezgése. Pár percen belül az ajtón Cadence lépett be.

– Anya? Te mégis mit csinálsz? – meredt kidülledt szemeivel édesanyjára. – Te? Mi? Vagy?

– Most elátkozlak titeket, haszontalan leányok! – egyet suhintott karjával, majd a lányok semmivé lettek.

Pár perc múlva azon gondolkodva, hogy ezzel már meg van, kilépett a szobából és visszaindult férjéhez. Az idegesen kérdezte, hogy hol vannak gyermekei, de nő nem tudott rá válaszolni. A király kiküldte a sereget, hogy kerítsék elő a lányokat, de pár nappal később azt a hírt hozták, hogy a lányoknak nyoma veszett.

Azon az estén a Királyné az erkélyen tartózkodott és a csillagokat bámulta. Magában motyogott valamiféle imát, majd így szólt: – Az első akadály kiiktatva. Jön a fő része, majd enyém lesz a Királyság!