Fourth

Negyedik fejezet

Gazdátlanul - vagy mégsem?

2016. szeptember 18.

Rosalie Dickenson szemszöge

A levegő állott, s büdös volt a helyiségben az asszony miatt, ki elfelejtett aznap kiszellőztetni, s összeszedni az állatürülékeket a ketrecekben. Már lassan a szemeimet is csípni kezdi az állott levegő. Valamit tegyen már a nő, az isten szerelmére! Buksimat a ketrecnek nyomom, s nyöszörgő hangot adok ki, miközben tekintetemet le sem veszem az asszonyról, aki a kutyáknak tölt friss vizet ebben a tikkasztó hőségben. Azért néha ki engedhetnének minket a levegőre, hogy megmozgassuk elernyedt végtagjainkat, s mancsunkkal a fűszálak közt keresgélhessünk és hogy kicsit ki szellőzzön a fejünk, meg persze elvégezni a dolgunkat. Azért macska létemre - bár, nem olyan rég csöppentem bele - elég macskásan viselkedek, meg kell hagyni.

Addig nem hagytam abba a ketrec piszkálását, míg az asszony rám nem emelte zöldeskék szemeit.

– Mi van már te macska?! – förmedt rám, mire hátra kaptam a füleimet. – Remélem, hogy még ma visszatér az a szerencsétlen gyermek, ki téged megvesz. De ha így haladsz, akkor senki nem fog megvenni és senki, ismétlem, hogy senki nem fogja megtörni az átkot.- Ezzel a monológot befejezte és az ablakok felé indult, s kitárta azokat. Lehet kicsit furcsának, sőt idiótának hatna, ha látná valaki, hogy a néni egy állathoz beszél, de mondjuk ez az ő baja. Kicsit sem lepett meg, amit mondott, továbbá mióta 'édesanyám' száműzött otthonomból, testvéremmel együtt, azóta mindig ezt hajtogatja. S néha már kezdek én is elbizonytalanodni, miszerint engem soha nem fognak feloldani az átok alól. Jut eszembe testvérem, Cadence-szel mi lehet? Meghalt? Rosszabb helyzetbe került, mint én?

Miközben ezek a kérdések keveredtek az agyamban lévő dolgok közé, feltűnt, hogy az egyik nyúl sántít a jobb mancsára. Sebtében megsajnáltam, mivel most már tudom, hogy az állatok min mennek keresztül. Most, ha valaki kiröhögne, vagy netalántán bántalmazna egy ilyen szerény kis teremtményt akkor megverném, na de nem azért mert, olyan erőszakos vagyok, hanem mert áttudom érezni az állatokat, s tudom milyen nehéz az életük, bár csak esznek, isznak és alszanak, semmi munkát nem végeznek ami a megélhetésükért lenne, hanem eltartják őket, ennek ellenére egy ember árthat nekik a legjobban. Ezzel nem azt mondom, hogy ha megkérdeznék szeretnék e állat lenni, azonnal rávágnám, hogy mindenképp. Soha többet, ezt sem én akartam.

Már kezdtem napról-napra elveszíteni a reményt, hogy valaki, valaha elfog vinni innét. Soha nem éreztem magam ilyen elhagyatottnak. Mikor idekerültem, egy kiskutyával voltam egy ketrecben... Soha nem értettem mit akart - s soha nem is fogom -, de mindig itt volt mellettem. Vagyis keddig, mert akkor elvitték azt a kiskutyát.

Gondolatmenetemből a csengő zaja zökkentett ki, de az ismerős hang repített vissza a valóságba:           – Jó napot! – odakaptam a fejem az ajtóban toporgó fiatalemberre, aki tíz nappal ezelőtt járt itt a boltban. Az asszony nem volt elől a boltban, hanem hátul pakolgatott valamit a raktárhelyiségben. Kedvem lett volna megszólalni, de mivel macska vagyok ezt a lehetőséget nem tehettem meg. – Hahó!? Van itt valaki? – beljebb lépett, s egyenesen rám emelte barna tekintetét. Halványan elmosolyodott egy pillanatra, majd újból körbe nézett a boltba.

Persze mikor vevők jönnek a boltba - ami igen ritkán van -, akkor nyoma vész az öregasszonynak. Kaparni kezdtem a ketrecet puha, fehér mancsommal, melyben éles karmok találhatóak. A fiú rám kapta tekintetét és kérdőn felhúzta jobb szemöldökét. Jajj, bárcsak megszólalhatnék! A kaparászást még akkor sem hagytam abba, mikor a srác mecénás pillantását rajtam legeltette. Gondolom, azt hitte valami marhaságra készülök, hiszen egy eszement állat vagyok, csupán. Nyávogni kezdtem. Szinte ordítottam - csak macskaként -, s a következő pillanatban az asszony rontott ki a raktárból, idegesen kalimpálva a kezével, miközben valami, ilyet füstölgött az orra alatt: – Mi van már megint, te átkozott macska?! Az embernek nem hagysz egy perc nyugtot sem...

Aztán mikor észrevette az egyre beljebb merészkedő fiatalt, ki már majdnem a ketrecem előtt állt, a levegő a torkában akadt, s érte kellett kapkodnia. Őszülő haját hátra dobta, felvette legkedvesebb mosolyát, ami igen nehéz lehetett, hiszen az asszony nem volt egy barátságos teremtés, az csak a látszat volt, s a fiú felé fordult.

– Ó, hát visszanézett hozzánk? – mosolygott csábosan - mindig így fűzi meg az idetévedő vendégeket. – Akkor elviszi a cicát? – pillantott le rám, és egy pillanatra mintha vicsorgott volna - de lehet csak én láttam így.

A srác megvakarta a tarkóját, majd egy lassú bólintás közepette, hozzátette: - Igen, szeretném megvenni a macskát.

Szívem kihagyott egy ütemet. El sem hiszem, hogy elkerülök ebből a porfészekből. Eddigi macska életem alatt azt hittem, soha nem kerülök ki innét, hogy itt fogok elpusztulni, s a csontjaim ebben az átkozott ketrecben fognak elporladni. Örömömben kidugtam a fejem a rácsok között és a fiú kezéhez dörgöltem. Örök hálával tartozok neki, de ezt még nem tudja. Vagyis nem tudhatja, de nekem ez kolosszális nagy segítség, hiszen lehet, hogy megtörik az átok. Utolsó látogatás során, mikor elhagyta a boltot, sőt már akkor mikor belépett, embernek éreztem magam. Tudom, furcsán hangzik, hiszen egy átkozott macskabőrbe bújt ember vagyok, akit elátkoztak, s itt tipródok már... jó sok ideje.

A fiú nevetve megfordult és tenyerébe fogta a pofámat, és úgy simogatta meg a fejem búbját. A nő is nevetett egyet, de tudom, hogy ez erőltetett nevetés volt, hiszen ő is tudja, hogy ezáltal közelebb kerültem az átok megtöréséhez. Megfordult, átment a raktárban, közben nevetése fokozatosan halványult, végül csak a fiú maradt, aki még mindig engem vizslatott barna íriszeivel. Végül is én is a szemébe néztem, már ha ez lehetséges macska létemre. Percekig néztük egymást, s úgy tűnt mintha megállt volna az idő. A fiú arckifejezése hirtelen megváltozott, tekintetét elkapta és megrázta fejét. Majd megint rám nézett, és tágra nyíltak a szemei a csodálkozástól. Mit láthat? Vagy mi történt? Szemeit megdörzsölte, eztán ránézett a karórájára. Zavaros pillantásából leszűrhettem, hogy valami nem oda illőt látott. Elmélkedésemből - és a fiú furcsa tekintetéből - az asszony riadt ordítása szakított ki. Ijedten kaptam a raktárajtó felé a buksimat, a fiatalemberrel együtt. Majd összenéztünk - ha mondhatok ilyet -, s egy apró bólintás kíséretével elszaladt mellőlem, be a raktárhelyiségbe.

– Mi történt? – hallottam a fiú érdeklődő hangját, miközben az asszonyt fogva kisétált a helységből. A nő az oldalát fogta, s halkan sziszegett. – Hallja, amit mondok?! – emelte fel a hangját és meglengette tenyerét az asszony arca előtt.

– Azt...azt hiszem, leestem a kisszékről, mely segítségével a le akartam venni egy állathordozót a szekrény tetejéről – szörnyülködött, s most már a fejét fogta. –, és még a fejem is odavágtam a szekrény sarkához.

Jajgatása betöltötte az egész kisboltot, s mintha az állatokat érdekelné mi történt a 'fogva tartójukkal', kidugták a fejüket a rácsok közt és tekintetüket az asszonyon legeltették - vagy csak nevettek rajta. A néni és az állatok közt, főképp köztem, nem volt jó a kapcsolat, sőt egészen siralmas volt. A többi állat velem együtt, ki nem állhatták az asszonyt.

– Bevigyem a kórházba? Vagy... esetleg hozzak valami gyógyszert, kötszert? – a srác aggódó hangja a fülembe süvített. Nem hiszem el, hogy még ezzel a gonosz nőszeméllyel is képes ilyen kedvesen viselkedni.

– Nem, nem kell köszönöm. Bemenne a raktárba és kihozná a macska hordozóját? – mosolygott rá. Ezt nem hiszem el. Ilyen egy kétszínű nőt. Az apja lehet festéssel foglalkozott.

Kék íriszeimet meg forgatom és a fiún tartom, míg az el nem tűnik a vaskos raktárajtó mögött.

– Na, ide figyelj te macska! – mintha erre a pillanatra várt volna az asszony, ujjait rám szegezte és zöldeskék szemei szikrákat szórtak. – Nehogy azt hidd, hogy ezzel a kis akcióval közelebb kerültél az átok megtöréséhez! Mindig is egy nyamvadt macskabőrbe bújt kisgyerek leszel. Soha, semmikor nem fogsz vissza változni, s ezt te is tudod... – hangja fokozatosan halkult, mivel a fiú kijött a raktárból és felénk közeledett. A nő szavai hamar eljutottak a tudatomig, habár sejtelmem se volt miről beszél. Nem tudom, hogy milyen akcióról beszél... én csak örülök, hogy elkerülök a közeléből.

– Itt van a ketrec, ha erre gondolt...

– Igen, igen erre gondoltam. Még egyszer köszönöm! – hálálkodott az asszony, majd kinyitotta a ketrecemet. – Nagy nap ez a mai, cicus. Elkerülsz innen és nem tudjuk majd mi van veled... – érzékenyült el a nőszemély. Személy szerint kikapartam volna a szemét. Ilyen egy szörnyeteget!

– Ha szeretné, azét néha visszalátogathatunk. – ajánlotta fel a fiú kedvesen. Miközben átvette az állathordozót, amelybe már beletett az asszony.

– Hát annak nagyon örülnék – mosolygott az asszony nyájasan. – Készpénzzel fizet vagy bankkártyával?

A fiú sietve lépett ki az állatkereskedés ajtaján, kezében a ketreccel, melyben engem vitt magával. Mosolyogva pásztáztam a külvilágot. Sok minden megváltozott mióta utoljára láttam. Örültem neki, el nem mondhatom mennyire örültem, hogy viszont friss levegőt szívhatok és az eget láthatom. Az utcán éppen egy család gyereki játszott, labdáztak. Egy kislány és egy nagyobbacska fiú. Nevettek, feltételezem jól érezték magukat. A gazdám - a ketrecemet tartó fiatalember -, sóvárogva nézett a gyerekekre, majd megrázta barna fürtjeit és szomorúan elmosolyodott. 

Már majdnem egy kilométert sétáltunk, mikor megállt egy szépen polírozott fekete autónál, mely éppenséggel az utca végén vesztegelt.

Farmernadrág zsebéből előkapott egy slusszkulcsot, megnyomott rajta egy gombot, mely hatására az autó fényszórói kettőt villogtak. Mosolyogva kitárta az anyósülés ajtaját és lerakott a fekete bőrülésre, majd becsapta a nyílászárót. Áthaladt a kocsi orra előtt és behuppant a kormány mögé. Bedugta a kulcsot és gyújtásra tette, eztán sóhajtott egyet és azt lekapcsolva felém fordult.

– Jól van... akkor kezdjük úgy, hogy tudom egy macska vagy, de mégis úgy érzem, hogy  be kell mutatkoznom. - vakarta meg a tarkóját és élesen beszívta a levegőt. – Furcsán hangzik, de... mindegy. Daniel vagyok, Daniel Stark. – Barna pillantását még mindig rajtam tartotta és mintha választ várt volna. Fejem kicsit oldalra biccentettem, jelezve neki, hogy üdvözlöm.

– Jó, tudom, hogy egy macska vagy... mit is vártam? – Kapta el a tekintetét és elfordította a kulcsot, végül az autó véglegesen beindult. Szomorúan pillantottam ki a szélvédőn, s észrevettem, hogy az ég kezd sötétedni. Mindig is utáltam az éjszakákat, míg mások imádják, hiszen megálmodhatják azt a világot, melyben soha nem élhetnek. Én ilyenkor emlékeket látok a múltamból, abból a múltból, mikor még Rosalie Dickenson-ként tengettem a napjaimat. Néha ezek az emlékképek átváltanak rémképekké, s ilyenkor felriadok és nem merek visszaaludni, mert lehet még ennél is rosszabbat fogok látni. Gondolatimból Daniel szakított ki, aki hirtelen rálépett a fékre, ennek következtében lezakóztam az ülés alá, a ketreccel együtt. Végül Daniel káromkodott egy szép sort, majd félre húzódott az úton. - Sajnálom... - gondolkozván mutatóujját az alsó ajkához emelte, majd hirtelen rám emelte csillogó tekintetét. – Zafír. Megvan! Zafír lesz a neved! – nevetett és felemelt a hordozóval együtt, aztán pát másodperc gondolkodás után kinyitotta annak az ajtaját, miközben elmondta gondolatmenetét: – Remélem, hogy már vagyunk annyira jóba, hogy vezetés közbe nem ugrassz az ölembe kikaparni a szemeimet... – Nevetve kivett a ketrecből, majd az ülésre rakott. Lekuporodtam és Danny-t figyeltem, ki szintúgy engem nézett. Ismételten elnevette magát és megsimogatott, majd visszahajtott az útra. Közben leengedte az ablakot, mivel a kocsi légkondi mentes volt és bekapcsolta a rádiót. Párszor végig nyomkodta a gombokat, majd miután nem talált semmi érdekes számot, kifújta a benn tartott levegőt. Előre hajolt, hozzám és kinyitotta a kesztyűtartót és kivett belőle egy-két CDt. Azokat az ölébe helyezte, eztán az útra pillantott, hogy meggyőződjön nem jön semmi se. Az azt követő pillanatba elengedte a kormányt - egyik kezével sem fogta -, idegesen kaptam rá a tekintetem, de mikor láttam, hogy ő milyen nyugodt, én is megnyugodtam. Rakosgatta a CDket, egyiket a másik után, miközben valamit dünnyögött az orra alatt. Legszívesebben elnevettem volna magamat. Végül megtalálta a tökéletes CD-t és behelyezte a kocsi lejátszójába. Pár perc múlva felcsendült egy ismerős dallam, ami csak neki volt ismerős - nekem nem, mivel dobolni kezdett a kormányon. A kijelzőn Green Day-t láttam, s ahogy hallgattam elég jó hangzása volt.

            © 30 perc elteltével

Lefordultunk az igen szűkös útról, egy szélesebb utcára, majd bekanyarodtunk egy igencsak nagy parkolóba, melyben olyan három-négy autó tétlenkedett. Daniel leállította az autót, majd kivette a kulcsot és kiszállt a kocsiból. Megkerülte a járműt és egyenesen az ajtómhoz jött.

– Remélem, hogy nem futsz el, ha kinyitom – tárta ki előttem, majd hátra nyúlt az utastérhez és kivett egy fekete táskát. Kiugrottam a kocsiból és leültem mellé, eztán Danny-re emeltem a tekintetem, ki még mindig hátul kotorászott. Majd kivett egy vastag könyvet és bedobta az előbb kivett táskába, majd bezárta az autót.

– Szóval... itt lakom, ebben a panelházféleségben. – mutatott az előbb említett magas házra, mely narancssárga színekben pompázott. – És még mindig egy macskához beszélek...

Nevetése visszhangzott a parkolóban, majd ismét rám emelte barna színben csillogó íriszeit: - Nem teszlek vissza a ketrecbe, látom, tudsz követni - mondta majd átvágott a pihenőhely melletti kis füves részen. Nem kellett azt mondjam magamba, most követem, mivel ösztönszerűen utána mentem. Megállt a nagy vasajtó előtt, majd beütött valami számkombinációt a rendszerbe, mire az ajtó sípolva kitárult. Megfogta nekem, míg átfutottam alatta. Beérve leültem a 'Welcome' feliratos szőnyegre és vártam, hogy ő is belépjen az ajtón. Miután belépett az ajtón, elvezetett a lépcsőházig, majd több mint 200 lépcső után felértünk egy szürke színekben tündöklő folyosóra. A folyosón haladva észrevettem, hogy nemigen laknak ezen a szinten - talán ez a legmagasabb. Elértünk az utolsó ajtóig, melynek a száma az 56-os volt. A szám arany bilétában sziporkázott, alatta pedig a Daniel Stark név is feltűnt.

Kinyitotta a fehér tölgyfaajtót és betessékelt, azzal a szöveggel, hogy 'Állatoké az elsőbbség...'. Nálunk régen ez úgy volt, hogy a hölgyeké az elsőbbség, de ő tudja. Beléptem a fekete gránittal borított márvány padlóra, mely az előszobát tette ki és még a konyhával egybe nyitotta nappaliig vezetett.

– Nem készültem arra, hogy lakótársam lesz, méghozzá egy állat... Szóval, aludhatsz a kanapén – Mosolygott és megmutatta a fehér színű kanapét. Felpattantam rá és letelepedtem, majd onnan figyeltem Danny-t, aki a konyhában sürgött-forgott. Elővett egy kis műanyag tányért és töltött bele vizet, majd lerakta egy tálcára, ami már rég a földön hevert. Még egy tányért vett elő, melybe - ha jól láttam - spagettit töltött, amit az imént főzött és letette a másik tányér mellé, a tálcára.

– Mint már említettem, nem készültem macskára. Nincs tápom, se konzervem, se semmi ehhez hasonló cuccom. – ült le a feketére mázolt asztalon található spagettijéhez. – Szóval, tekintsd a spagettit üdvözlő kajának!