Fifth

Ötödik fejezet

A skizofrén barát

2016. október 31.

Peter Fharell szemszöge

Szerda reggel révén sietve hajtottam deszkás cipőbe bújtatott lábammal a négy keréken guruló fadarabot. A nagy köd ellenére gyorsan haladtam az ismert útszakaszon, míg mások szinte az orrukig sem láttak. De mivel én már nyolc éves korom óta ezen a részen lakom, ezért úgy ismerem mint a tenyeremet. Mondhatni itt nőttem fel. Azután hogy Troy - így nevezem egykori apámat, kinek szemében már csak egy mocskos utca kölyök vagyok - ott hagyott engem és Layla-t new yorki kertes házunkban, anyám öngyilkossága után, nővérem egyetemek után kezdett nézni, míg én teljesen elveszettnek éreztem magam. Három napig bezárkóztam a szobámban, s a tudat, hogy édesanyám nem volt ott az ajtóm előtt, nem dörömbölt és nem nyaggatott, hogy jöjjek ki onnét, teljesen lelombozott lelkileg. Aztán a negyedik napon fogtam magam, összeszedtem az összes holmimat és bezártam magam után a lakásunkat, egy levelet hagyva az konyhában lévő asztalon. A levelet Layla-nak szántam, melyben megírtam neki, hogy a további életemet egyedül folytatom. Új városba, új lakásba költöztem, s természetesen új telefonszámot is csináltattam. Egy új életet akartam kezdeni, nem akartam tovább szenvedni a múlt tudatában és tudtam, édesanyám is ezt akarná - hogy lépjek tovább. Nyilvánvalóan az ember gyászol, ha egy számának fontos embert elveszít, de az idő múlásával tovább lépnek rajta. De hogy három nap alatt?! Összesen három napig tartott Peter Fharell gyásza édesanyja tragikus halála után - írták a napról-napra megjelent újságok. Ők ebben a tudatban éltek, míg én a mai napig gyászolok. Értelemszerűen Layla megtalálta az új címemet és egy borús nyári napon ott állt a lábtörlőmön. Eladtuk a new yorki házunkat és a nővérem oda költözött hozzám. A házra kapott pénzt arra fordítottuk, hogy Layla a magdalenai egyetemre járhasson.

Elmélkedésemből egy hirtelen elszáguldó autó zökkentett vissza a valóvilágba. Előkaptam a zsebemből a cetlit, melyet az iskolai büntetés felelős nyomott a kezembe, miszerint ezeket vegyem meg. Homlok ráncolva fújtam egyet, majd felnéztem a papírbolt ajtajára. Deszkámat felpattintottam, majd hónom alá csaptam és belöktem az ajtót, melyen a NYITVA tábla - szerencsémre - nem fordítva állt. A csengő a szokásos módon, zenélt a fejem felett, mire vigyorogva felnéztem. De a deszkám beakadt az ajtó és a fal közé, mire én előre estem és a deszka a földön kötött ki. Pont egy félig kínai-félig fehér srác előtt álltam meg. A gyerek nevetve felvette a szinté a lábánál heverő deszkámat majd átnyújtotta: – Szép volt, kár hogy nem vettem videóra! – mondta majd elment a sorok közé. Szemöldököm a magasba szökött, majd nekem is röhögnöm kellett. Előkerestem a papírcetlit, majd a pulthoz mentem, ahol egy fiatal lány állt.

– Helló. Tudnál nekem segíteni? – kérdeztem mosolyogva, mire rám emelte tekintetét és fújt egy rágógumilufit, majd miután kidurrantotta, így szólt: – Persze. Miben segíthetek? – kérdezte unottan.

Megforgattam a szemem és oda adtam a papírcetlit. Nagyot sóhajtva megnézte mi áll rajta, majd intett, hogy kövessem.

– Milyen színű lufikra gondoltál? – pakolgatott az egyik polcon, majd egy kis kosarat adott nekem, amelyben különböző színű lufik voltak.

– Szerinted a lila és a narancssárga halloweeni színek? – néztem rá kérdőn, mire hevesen bólogatni kezdett: – Igen, igen. Azok pont a Halloween színei. – válaszolta, majd tovább kutatott a polcokon. Végül egy csomagolt valamit húzott elő és a kezembe nyomta. Miután látta az értetlen kifejezésem, megforgatta a szemeit és kibontotta a csomagot és széthúzta. Ilyen betűkből összeragasztott dísz, melyen a 'Happy Halloween' szöveg állt, narancssárga színben pompázva. Nevetve elvettem tőle és visszaraktam a csomagolásba. A lány érdeklődve figyelte a cselekedetemet.

– Vannak ilyen szalagjaink. Hogyha szeretnél még vinni valamit. – eltűnt a polcok között, és onnan folytatta – Még műanyag töklámpásaink is vannak. – Egy nagyobb kosárral a kezében jött ki, tele halloween-i cuccokkal, majd nekem adta. Majd a pénztárhoz sétáltunk. A kosarat leraktam a pultra, hagytam, hogy kipakolja és beüsse a pénztárgépbe, miközben előkerestem a fekete, bőr pénztárcámat.

– Készpénzzel vagy bankkártyával fizetsz? – ütötte be az utolsó árut, majd felém fordult.

– Készpénzzel – mondtam, majd megnéztem pontosan mennyit is kell fizessek – Hűha. Gáz van.

– Mi a gond? – kérdezte a pultos lány, miközben hallottam, hogy a soron következő fizető beállt mögém.

– Én az iskolának vásároltam, de azok meg elfelejtettek pénzt adni – vakargattam meg nevetve a tarkómat. Mellém lépett az a kínai srác: – Hagyd csak, majd én. – adta oda a megfelelő összeget. Majd oda adta a cuccot, hogy berakjam a szatyorba, amelyet a vásárlás mellé adott a kasszás lány. Eztán kifelé indult a félig meddig kínai gyerek.

– Hé, várj! – kiáltottam utána, majd gyorsan felkaptam a deszkám és a szatyrokat és utána eredtem. Az ajtóban várt meg, még az ajtót is kinyitotta nekem.

– Kösz, haver. Jövök neked egyel.– mondtam neki, majd felé nyújtottam a jobbomat, miután sikerült elraknom a szatyrot a hátizsákomba. – Peter vagyok. Peter Fharell.

– Semmiség volt, haver – vigyorgott, majd elfogadta a bemutatkozásomat. – Arnold Bosworth.

– Majd miután az iskola megdobott a pénzel, visszafizetem. – szabadkoztam gyorsan.

– Rendben van – mondta, majd idegesen hátra nézett. A fejét hirtelen lehajtotta, majd ziláltan folytatta: - Most mennem kell.

Homlok ráncolva néztem én is hátra, de nem láttam senkit és semmit. Majd visszafordultam, abba az irányba, melybe elindult és azt vettem észre, hogy már szinte fut és jobbra-balra forgolódik. Szinte mintha üldöznék. Aztán észbe kaptam: – Hé, várj egy percet! – kiáltottam utána – Meg sem adtad a számodat, se semmilyen elérhetőséget... – tettem le a deszkámat, majd meghajtottam és utána eredtem. A deszka kerekeinek a súrlódása, csak úgy visszhangzott a nedves betonon. Szemem még mindig a kínai srácon, Arnoldon volt. Mire közelebb értem felé, ordított és háttal neki csapódott a mögötte lévő háznak. Lecsúszott a fal mentén, kezét a fülére tapasztotta és ordítozott. Ijedtemben megálltam a deszkával, tőle jó három méterre, erre abbahagyta az ordítást és felbámult rám. Hátrahőköltem. Szeme bedagadt és tekintete zavart volt.

– Nem... N-nem. Nem lehet... – zavartan beszélt. Az agyam nagyon gyorsan működésbe lépett, mire ledobtam a hátizsákom és a deszkám a földre.

– Mi nem lehet, Arnold? – lassan közeledtem felé, kezemet a magasba tartottam, hogy jelezzem neki - én nem ellene vagyok. Ő csak zavarodottan kapkodta a fejét és ijedten bámult mögém. Szemöldököm a magasba szökött és hátrapillantottam. Majd még magasabbra szökött, mikor láttam, hogy semmitől nem kell tartani. Semleges arckifejezéssel fordultam visszafelé. De ő még mindig a hátam mögé bámult. Eztán mintha megnyugodott volna. Valamilyen kis dobozkát előkapott vadász zöld kabátjából és kiborított belőle egy maréknyi gyógyszert.

– Hé! Az nem lesz egy kicsit sok? – kaptam ki a kezéből a gyógyszeres dobozt, mire rám emelte tekintetét. Megrázta a fejét és egyszerre bedobta a szájába a maréknyi gyógyszert. Jobban megnézve a gyógyszert, azt vettem észre, hogy étrend kiegészítő. A dobozért nyúlt, mire kabátja felcsúszott a karján, így láthatóvá vált - szó szerint - a csontja és vastag, fekete valami volt varrva a csuklójára !PLEH - betűk sorakoztak egymás mellett. Szemeim elkerekedtek és felálltam. A gyógyszeres dobozt visszarakta a kabátzsebébe. Kezet nyújtottam neki, hogy segítsek felállni, mire rám emelte tekintetét: – Egyedül is menni fog. – mondta, majd megpróbált felállni. Nem segítettem, hagytam, hogy egyedül is megpróbálja. Váratlanul elvesztette az egyensúlyát, mire hadonászva neki esett a falnak. Közelebb léptem és az egyik karját átraktam a nyakamon: – Nem, nem fog egyedül menni. - mosolyogtam rá - A skizofrének 20%-ka se tud egyedül döntéseket hozni.

– Mi... Honnan jöttél rá? – kapta rám a tekintetét ijedten, mire muszáj volt felnevetnem.

–Nem sok olyan dolog van, amit nem tudok. – kaptam fel a hátizsákom a földről a szatyrokkal együtt. – Bár az a tetkó – nyúltam a kabátja újjához és feltűrtem – hozott egy 20 másodperces fejtőrést.

A szemét idegesen lesütötte és leemelte a karját a vállamról. Csakhogy ismételten megszédült, de most időben elkaptam a karját, így nem zakózott a nedves betonra.

– Kösz, de megleszek egyedül is - vonakodva engedtem el, de elengedtem. Hálás pillantással nyugtázta, erre egy kicsit megnyugodtam.

– Végül is, rájöttem mi az a tetkó. Tükörírással van a bőrödbe varrva, és így próbálsz segítséget hívni a külvilágtól, a téged üldöző árnyak ellen...

Szeme kitágul a döbbenettől. –  Ezt... Ezt miből gondolod? – Ismét felnevettem.

– Miért? Nem ésszerű? – vigyorogtam rá – A téveszmék többsége egész valósághű. Na, meg megeshet, hogy átlátsz a ködön és látod a szörnyeket – nevettem fel ördögien, mire összerezzent. – Ne haragudj. Én is tudom és te is tudod, hogy nincsenek ilyen szörnyek. De néha elfelejti az ember bevenni a antipszichotikus gyógyszert.

– Honnét tudsz te ennyi mindent a skizofréniáról? – kérdezte mosolyogva - vagyis próbált mosolyogni, de csak egy eltorzult grimasz jött össze.

– Tudtad hogy van egy nagyon szép szinonima rá? A tudathasadás. Általában az ezzel küzdő emberek többsége kerüli a szociális életet és visszahúzódó.

– La-lassacskán többet tudsz róla mi-mint én - nevetett fel – És mi...mire kell az az antipszi... antiszichotikus vagy milyen gyógyszer?

–  Az antipszichotikus gyógyszer a dopamin, meg persze néha a szerotonin receptorok aktivitását csökkenti. Ezekre azért van szükség, hogy az érzékeid letompuljanak, így nem vagy képes téveszméket létrehozni az okos kis fejecskéddel. –kopogtattam meg a homlokát.

–  Azt ve-veszem észre, szeretsz erről beszélni...

– Én mindenről szeretek beszélni – mosolyogtam rá – De még jobb, ha van egy igazi, élő alanyom.

– Ki...kísérleti alany? – beszéde ismét zavarossá vált, a kezdetleges sokktól. Nyugtatólag a vállára raktam a kezem.

– Semmilyen alany nem lesz. – nyugtattam meg. Sürgősen az karórámra pillantottam: – Hű, de elment az idő. Megadnád a számod?

– A-azt most nem tu-tudom megadni. – vakarta meg a tarkóját, majd előkapott egy papírdarabot és egy tollat. Remegő kézzel ráfirkantott egy címet. – I-itt megtalálsz.

Azzal, mintha mi sem történt volna megfordult és elsietett. Néztem távolodó alakját, miután eltűnt a sarkon lévő ház mögött, megnéztem a kezembe nyomott papírcetlit. Ismerős volt, csak nem tudom honnan. Szemöldök ráncolva eltettem a kabátzsebembe, majd a deszkámra felpattanva a magdalenai realschule felé vettem az irányt.

© 15 perc elteltével

Miután kiértem a külváros takarásából, megpillantottam lila színben pompázó iskolánkat, a nagy, fekete felirattal, miszerint az egy valódi realschule - ami poén, mivel a 'real' jelentése a valós, de hát ők tudják. Legtöbbször az emberek idiótaságain magamban nevetek, ez most sem volt másképp. Deszkámat felkaptam és belöktem nehéz kovácsoltvas kaput, majd az iskola vaskos diófaajtaját, mellyel a sok tinilány nehézkesen birkózik meg.

Elindultam a tanári felé, amely a harmadik emeleten található. Gyors fordulatokat vettem a lépcsőn felérve, majd sietve kapkodtam a lábamat, hogy minél hamarabb leadjam a cuccokat. A büntetés felelős diák azt mondta, hogy a tanáriba rakosgassam ki a megvett dolgokat. A büntetést egy 13.-os lány adta, mármint őt kérték meg, hogy szabjon ki rám valamiféle feladatot.

A tanári egy nagyon meghitt terem volt, az igazgatói mellett. Nekem még jobban is tetszett, mint az igazgatói, mivel az igazgatóiba nem lehetett csak úgy bejutni. Ha rossz dolgokat csináltál, még akkor sem odaküldtek, hanem a tanáriba vezettek be, ahol meg kellett várnod, hogy az igazgató odajöjjön érted és elbeszélgessetek a dolgokról. Az ajtó elé érve kopogtatok, de a választ meg sem várva benyitok, majd lerakom az ajtón belülre a szatyrokat.

– Jó reggelt Peter, hová ilyen sietősen?! – hallottam hátam mögül a legirritálóbb hangot. Az az ember volt, akit szinte a legjobban utálok... a többi emberen kívül. Mrs. Banett, maga volt a megtestesült gonosz. Az alacsony termetével, a fekete, vastag keretes szemüvegével és a világosbarna, itt-ott már ősz hajával. Na meg a hanga, hogy mindenkit lenéz, és hogy szinte az arcodba köp... Ha az egyik gyerek bántja a másikat úgy viselkedik, mintha őt piszkálnák, ezért nem a bántó gyereket bünteti meg, hanem mind a kettőt, és az összes többit, aki nevetni mert rajtuk. Még nem jöttem rá, hogy miért bán így a diákokkal, de még elég időm van, hogy kiderítsem mi történt vele a múltban.

– Jó reggelt! Azt mondták, hogy ha megvagyok a bevásárlással pakoljak ide le...

– Miért? Netalántán itt lesz a bál? Mégis hogy gondolta ezt? Hogy majd a tanárok fogják lecipelni?!

– Nem. Elnézést – húztam be a nyakam és visszanyúlva a szatyrokért leindultam a bálterembe. –Egyébként tanárnő... Én az iskolának vásároltam, de a suli nem adott nekem készpénzt, ezért a saját zsebpénzemből kellett kifizetnem az árukat. Szóval... szeretném megkérdezni, hogy visszafizetné-e az iskola, amit rájuk költöttem?

– Ha ennyire rászorul erre a pénzre, akkor visszafizetem – mondta, majd benyitott a tanáriba, ahonnan az imént jöttem ki. Pár perc múlva a pénztárcájával a kezében tért vissza. – Mennyivel is tartozik az iskola?

Megválaszoltam neki az összeget, majd elvettem a pénz tőle. Megköszöntem és a szatyorral a kezemben újra útnak indultam - érezd azt a szarkazmust. A bálterem a legalsó szinten volt, majdnem az alaksorban.