Second

Második fejezet

A mágikus állatkereskedés

Délután 

Daniel Stark szemszöge

Irritáló hang töltötte be a helységet, melyre egyből felriadtam. Ásítva dörzsöltem meg szemeimet, miközben körül néztem. Természetesen sikerült elaludnom - megint. Nyújtóztam egyet, mire hátam roppant egy nagyot. Fájdalmasan felszisszentem és odakaptam az érzékenyen ponthoz. Élesen beszívtam a levegőt, miközben masszíroztam a fájdalom forrásának helyét. Felálltam, s a hátamat fogva indultam ki az osztályteremből, melyből időközben eltűntek a diákok. A tanáriasztalnál még ott ült a fizikatanár, Mrs. Stacy, ki figyelmesen figyelte minden apró mozdulatomat, mellyel közelebb kerültem a nagy, fehér diófaajtóhoz. A tanárikarban Mrs. Stacy volt a legfiatalabb mindössze 21 életévével. Vörös haját legtöbbször lófarokban hordta, ám eme szép nap - érezd a szarkazmust - kivétel volt, s vörös, enyhén göndör fürtjei fekete zakója vállára hullott, melyhez mindig egy szűk, térd alá érő, szürke, avagy fekete szövetszoknyát húzott. Zöld szemeit kiemelte vörös hajkoronája, ámde ezt a hatást elrontotta fekete keretes  szemüvege.

Kifelé haladva - már majdnem kint voltam - intett pirosra manikűrözött kezével, hogy várjak egy percre. Sóhajtva félre döntöttem fejemet és felé fordultam. Kérdőn fölhúztam szemöldökömet, mely megerősítette kérdésem: – Tessék Mrs. Stacy?

 –Daniel! Láttam órán, hogy nagyon fáradt vagy. Az óra felén még nyitott szemmel aludtál, de a második felénél már láttam, hogy ráhajlasz a padra. Nem beszélve arról, hogy késve értél be az iskolába. A tanárok már a felfüggesztésen gondolkodnak.

– De Mrs. Stacy! Ne haragudjon, hogy elaludtam az óráján. Nem volt szándékos – néztem rá miközben kifújtam a bent tartott oxigént. – Csak mostanában nagyon nem találom a helyem...

– Elhiszem. Annak ellenére, hogy elkéstél a fizikaórámról én nem írtam be neked igazolatlant. – fúrta zöld tekintetét az enyémbe. – De ne felejtsd el, hogy ezért büntetés jár!

– Ó. Meg fog büntetni? – vigyorogtam rá szemtelenül. – Csak nem?

Mrs. Stacy, aki megengedte, hogy iskolán kívül tegezzük, miközben lesütötte tekintetét talpig elpirult. Nevetve leültem az egyik padra, amelyik a tanári asztallal szemben helyezkedett el.

– Mr. Stark! – szólt rám mérgesen. – Ezért plusz egy órát hozzáírok a büntetéséhez...

– De most miért? – kérdeztem kiskutya szemekkel - ha létezik ilyen-, mivel ez mindig bejön nála. – Tudtommal én vagyok a kedvenc diákja.

– Mert... mert szemtelenül viselkedik velem – pillantott a kezemben tartott könyveimre. Semmiképp sem akart a szemembe nézni. Elmosolyodtam.

– De egy ilyen hölggyel, mint Ön, Stacy, valakinek szemtelenül is kell viselkednie. Hiszen még olyan fiatal. Nem is értem… – gondolkodtam hangosan államat vakargatva. –  Van barátja?

– Kap 3 órát, amit le kell töltsön. Utána mehet. – kapta fel rózsaszín mappáját az asztalról és az ajtó felé slisszolt. – Viszlát Daniel!

– Hé! Nem is válaszolt a kérdésemre... – füstölögtem kifelé menet. Mikor átléptem a küszöböt, sok-sok diákot láttam lézengeni a folyosón. Ide-oda futkostak vagy pakolásztak a szekrényükbe. Pár srác a lányokat fűzte a jövőhéti bál miatt. Jézusom! A bál! Nekem nincs is kivel menjek... Ja, bocs. Nem is izgat. Odaérve a szekrényemhez kivettem a fekete hátizsákom és átpakoltam bele a könyveket. A táskát felkapva a vállamra elindultam az emelten található, 608-as táblácskát kapó terem felé, amit legtöbbször úgy neveznek: Büntiszoba. Szerintem semmi különbség nincs e terem és többi terem között. Ugyanaz a nehéz diófaajtó, ugyanaz a barnás tanári asztal. Melynél mindig - legtöbbször - ugyanaz a tanár ücsörgött. Ebben az esetben Mr. Älyen ült a poros asztal mögött és a hetilapot böngészte. Érkezésemre felkapta a fejét, majd rám meredt.

– Már megint te! – szúrós pillantást lőtt felém, de engem nem hatott meg. – Foglaljon helyet! Gyorsan, gyorsan! Nem érünk rá.

– Jól van, jól van. Sietek már! – morogtam rá, miközben beültem a középső oszlop, harmadik sor metszetébe található padba. Kezeimet összekulcsoltam és felraktam a padra, ezt követően előre meredtem, egyenesen a tanárra. Három óra. Három végtelennek tűnő óra. Gyorsan el fog telni.

©Pár unalmas óra elteltével

Fejem hátra döntöttem, miközben ásítva az órámra pillantottam. 15:47. Szóval eltelt... 2 és háromnegyed óra. Szemem szorosan lehunytam és a halántékomra szorítottam az ujjaimat. Hirtelen ajtónyikorgást hallottam, mire szemeim kipattantak. Az ajtón egy magas, barna hajú lány lépett be. Tekintetét rajtam legeltette, majd megköszörülte a torkát és Mr. Älyen felé fordult: – Elnézést a késésért!

A tanár nyakán lévő erek kidagadtak és lélekben felkészültem a csetepatéra, más néven a brutális ordításra.

– Elnézést?! - ordította miközben a könyvét az asztalra csapta. – Komolyan? Elnézést kér?! A büntetés három órával ezelőtt kezdődött, maga meg csak úgy lazán besomfordál az utolsó tízpercre!

– Mondtam, hogy elnézést... – vágott vissza a lány. – Legalább elnézést kértem. Ennyi nem elég?! Mért mit kéne tennem? Fejen állnom?

Feltörő nevetésemet megpróbáltam visszatartani, kisebb-nagyobb sikerrel. A lány felém nézett és elvigyorodott. Hüvelykujjamat feltartva mutattam neki, hogy király volt. Mr. Älyen megfordult és rám mutatott: – Maga csak hallgasson Mr. Stark! Maga is késett, szinte az egész iskolából. Örüljön, hogy nem csapjuk ki!

– Jól van, na. - emeltem fel a kezeimet védekezően. – Meg se szólaltam!

– Rendben. Üljenek le és maradj... – a tanáriasztalra helyezett felhúzható óra hiper gyorsasággal kezdett el csilingelni, úgy hogy majdnem leesett az asztalról, ami nem mást jelentett, hogy vége a büntetésnek. Táskámat felkapva az ajtó felé indultam. De megtorpantam és visszafordultam, majd intettem az elmúlt percben érkező lánynak.

­ – Viszlát, Mr. Älyen! Örültem!

Péntek este révén, én is Magdalena utcáit jártam, ugyan úgy, mint a többi diák, avagy a mai tizenévesek. Otthon lecseréltem a motort a két szép lábamra, hogy védjem a környezetet, meg persze nem eshetek ki a kondiból. Az égen még magasan ragyogott a természetes fényforrásunk, a Nap. Melegségét az útszélén heverő virágok szívták magukba, vagy a kertes házakba játszadozó kis kölkök. Elnéztem ahogy játszadoznak, majd a semmiből belém csapott a felismerés, mint egy villámcsapás. Azért nézem annyira, hogy milyen kicsik és boldogak, mert én is ilyen voltam az én húgommal, Mackel. Annak ellenére, hogy fiatalabb volt mint én, úgy éreztem több mindent megtudok beszélni vele mint egy mai hülye gyerekkel - már bocs a kifejezésért. Azért tisztelet a kivételek, mert azért remélem, hogy akad néhány.

Az utcából kiérve megpillantottam életem második legkeskenyebb útszakaszát. Fülhallgatóm természetesen, már megszokásból, a fülembe csüngött. Éppen Green Day-től a Boulevard Of Broken Dreams indult el. Mivel szeretem ezt a számot egyel feljebb nyomtam a hangerőt, s elmerülni készültem a zenében. Ám ez nem következett be mivel eltűnt a...zene. Megszűnt, mintha kikapcsolt volna a telefon. Megnéztem a kijelzőt, s azt vettem észre, hogy megfagyott az operációs rendszer. Miközben a képernyőt bámultam, tovább haladtam és mire feleszméltem, vissza is jött... a telefon. Körül néztem. Egy kerítés végénél álltam, pontosabban egy ház végénél. Ez a ház egy kicsit ütött-kopott volt, halvány rózsaszín falairól itt-ott leesett a vakolat, ablakai piszkosak voltak, s egy kicsit repedtek. Poros, barna ajtaján egy tábla hevert: Nyitva. Szemöldököm a magasba szökött és visszafelé kezdtem lépkedni. Amint visszaértem a ház közelébe a mobilom megfagyott. Ezt a furcsaságot egy féloldalas mosollyal nyugtáztam, s visszalépdeltem a kerítés elé. Van jel. Majd visszatolattam. Elveszett. Ezt megismételtem még egyszer-kétszer, minden alkalommal ugyan azt tapasztaltam. Fejem megráztam, hogy elűzzem erős kételyeimet. Végül visszamentem a ház ajtaja elé és megnéztem mi van fölé írva. ÁLLATKERESKEDÉS. Kitárom a rozsdás vaskerítést és belépek a betondarabokból kirakott járdára, mely közt néhol kinőtt egy-egy fűcsomó. Közelebb lépdelek, s lenyomom az alumínium kilincset. Az ajtó kitárul, mire az az fölött elhelyezkedő csengő csilingelve válaszol. Csing-csing. Ijedtemben hátra lépek egyet, erre a piszkos fapadló megnyikordul a súlyom alatt.

– Jó napot! - –összeszedem a bátorságom és beljebb merészkedek. –Van itt valaki? – Körül nézek és megállapítom, hogy elég sok állat van itt. Oda lépek a ketrecek mellé, s hosszú ujjammal benyúlok a rácsok között.

– Én nem tenném az Ön helyébe. – jött egy igen reszelős hang mögülem, mire ijedtemben kirántom az ujjam és beverem a kezem a ketrecbe. – Nem nagyon szeretik az idegeneket!

Kezem a szívemre szorítom, jelképezve, hogy halálra rémített. Száját gúnyos nevetés hagyja el, mire felé fordulok. Egy idős néni áll velem szemben, hosszú, ősz haja kontyban van a feje tetején, narancssárga... takaró féleség volt rá terítve, mely ellepte az egész vállát, s leért a derekáig.

– Mit szeretne vásárolni? – megy vissza az asztalka mögé és dobol az ujjaival, a válaszomat várja. Vissza fordulok a ketrec felé, végig húzom az ujjam az éles vas felületen. Megállok egy igen szép kis állatnál. Elragadott a szeme, muszáj volt megálljak.

– Hm. Nem is tudom... – nyúlok be a ketrec rácsain keresztül, mire az állat oda jön hozzám és érdeklődve kémleli az ujjaimat. – Igazából nem vásárlás szempontjából tévedtem be ide...

A nő amint észreveszi, hogy benyúltam a ketrecbe, oda jön mellém és rám mereszti zöldeskék szemeit, majd így szól: – Vigyázzon ám! Nagyon furfangos kis macska ez itten. Sőt... néha még teljesen veszett is.

Hitetlenkedve felkacagok és az előttem álló macska felé sandítok. Nem is tűnik furfangosnak, nem hogy veszettnek. Elmosolyodom, s megsimogatom az egyre közelebb merészkedő állat feje búbját.

– Amint beléptem ennek a területnek a légkörébe tönkre ment a mobiltelefonom. De amint elhagytam, mintha mi sem történt volna... Nem tudja mi történhetett? – Néztem fel az állatról az idős nénire. Ráncos arcán átsuhannak az érzelmek: először meglepődött, utána a düh látszódott rajta, végül pedig megállapodott az értetlen arckifejezésnél.

– Nem tudom mi lehet a gond... Talán a ház antennája blokkolta a jelet. – Válasza tök egyértelmű volt, mégis úgy gondolom nem ez miatt történt, ami történt.

A tekintetem a sok állat között kapkodtam össze vissza, melyek valamiért elkezdtek hangoskodni. A macska, ami az imént felkeltette az érdeklődésemet, nem mozdult, csak egyenesen bámult rám. Elmosolyodtam, mikor a kezemnek dörzsölte puha pofáját.

– Én mondtam, hogy nem bírják az idegeneket! – Csattant fel az idős hölgy mellettem, majd megpróbálta az állatokat megnyugtatni. A kutyák kezdtek egyre idegesítőbbek lenni számomra, az ugatásukkal és a vonyításukkal, a macskák szinte már koncerteztek nekem, a többi állat amilyen nyelven csak tudod ordibált nekem. Ahogy egy másik ketrechez léptem az állatok csendben maradtak, de a tekintetüket még rajtam legeltették.

Érdeklődve fordultam a zafírkék szemű állat felé. Az csak is engem nézett, nem figyelt az idős asszon óvó tekintetére, sem dühös szavaira, mellyel azt akarta elérni, hogy ne velem foglalkozzon, hanem menjen oda ő hozzá. Pillantásom a nénire kaptam, amikor kivette a macskát a ketrecből és egy másikba rakta, mely sokkal messzebb volt, elkülönítve a többitől. Szemét egy pillanatra se vette le rólam, még akkor se, mikor az asszony egy kicsit kupán vágta. Majd mint egy varázsütésre, a zafírszemű macska fújtatni kezdett az öreg lányra, s mint egy jelzőpuska, mely a verseny kezdetét jelzi, fel nyávogott. Ez a jelzés volt a többi állatnak a rajtvonalnál a puska, majd vele együtt zengtek. Kezeimet a fülemre szorítottam, hogy elfojtsam a fülsüketítő hangokat. Minden állat, egytől egyig a ketrecekben ugrándoztak. Természetesen ennek az egésznek a kirobbantója a zafírszemű macska volt.

– Legyen szíves. Jöjjön ide egy pillanatra. – Az idős asszony nem bírt az állatokkal, ez még nekem is feltűnt. Megráztam a fejem, mely egy pillanatra elsötétült. Érkezésemre a macska rám kapta tekintetét, de még mindig nem hagyta abba a nyávogást. Számat mosolyra húztam, mely húgomnál nyugtatóan hatott, s a zafírkék szemű állatnál is szintúgy. Kezemmel beférkőztem a rácsok közt és a macska bundáját simogatva, nyugtató szavakat dünnyögtem. Úgy néz ki teljesen megnyugtattam, mivel már nem engedelmetlenkedett. S az ő nyugodtsága nyugtatóan hatott a többi teremtményre. Az néni csodálkozva nézett rám, majd a kezemre csapta ketrec ajtót. Sziszegve rántottam el, aztán az állatok felé fordultam, akik úgy bámultak rám, mintha felgyújtottam volna valamit. A mögöttem lévő ketrecbe megmozdult a macska, mire a többi állatnak megváltozott a tekintete. Szemükben mintha... rajongás véltem volt a felfedezni. Fejem oldalra döntöm és hátra sandítok a zafírkék szemű macskára, ki még mindig nem veszi le a szemét rólam. Szemöldököm az egekbe szökik, ahogy látom, hogy vékony, macska puppilája már nem is macskaszemre hasonlít. Szemében megnagyobbodott a pupilla és teljesen olyan, mintha egy ember nézne vissza rám. Szemem szorosan behunytam, s megráztam a fejem, hogy elűzzem ezt az érdekes gondolatot. Hirtelen kipattant a szemhéjam és az állatra meredtem. Semmi, csak egy macska.

– Szeretné megvenni? – kérdezte az idős hölgy, miközben tápot öntött egy kis kutyának. – Úgy néz ki, hogy nagyon tetszik neki...

– Nem is tudom. Szerintem...  –mutató ujjam az szám alsó részéhez szorítottam és elgondolkodtam. Mi lenne, ha lenne egy másik élőlény a házamban? – Nem. Nem veszem meg. De, lehet, hogy még visszanézek.

– Rendben van. Akkor ameddig nem tér vissza, addig nem ígérem oda a cicát senkinek. – Fordult meg és eltűnt egy nagy, függönyszerű anyag mögött. Szemem megforgattam és a macskához fordultam. Utoljára megsimogattam és kifelé indultam - volna -, de valami nyüszítés szerű hangot hallottam. Nevetve vissza fordultam a zafír szemű állat felé és benyúltam a ketrec közé. Pár másodpercig a pihe-puha bundáját simogattam, majd nagyon halkan megszólaltam: – Mennem kell... tényleg mennem kell. Ígérem, még visszajövök!  –Suttogtam a macskának, mire az dorombolni kezdett. Elmosolyodtam és véglegesen a csilingelő ajtó felé indultam. A padló most is megnyikordult alattam, majd egy 'viszlát' után véglegesen elhagytam a kis állatboltot.

A levegő már lehűlt és be is sötétedett. Habár még most is sok ember mászkált az utcán buli után kutatva, én mégsem tudtam arra gondolni. Agyamban csak a zafírkék színű emberi szem lebegett. Teljesen emberi szem volt és ha még nagyon vissza idézem akkor nem is a macskát látom, hanem... egy arcot. Még soha életemben nem láttam, s fejemben is homályosan él ez a kép. Kobakom ismét megtekerem, muszáj elűznöm ezt a marhaságot a fejemből. Sóhajtva előveszem a telefonom és a fülhallgatómat, majd bedugom a fülembe, s elindítom rajta azt a számot, melyet elindít a véletlen sorrend cucc a telefonon. Ami nem más, mint B.o.B. és Hayley Williams közös száma a(z) Airplanes, mely mindig mosolygásra késztet. Ez volt húgom kedvenc száma, mindig a hangszóróval együtt énekelte. Szomorúan elmosolyodom és lehajtom a fejem, s a betont bámulva haladok tovább a szűk utcán.