Harmadik fejezet
Kopogó szellem
2016. szeptember 29.
Mackenzie Stark szemszöge
Magdalena második legnagyobb
realschule-jába jártam, melyben az a bizonyos a csengő, mely minden iskolában
nélkülözhetetlen, visítva tört utat magának az oxigén szegény osztályba, s a
padok között egyenesen a fülembe hasított. Kezeimet a fülemre tapasztottam.
Egyenesen ki nem állhattam ezt a hangot. Olyan hangos volt, hogy nem is értem
eddig miért nem égett le a csengő. Pár másodpercig még égette a diákok fülét,
majd olyan gyorsan meg is szűnt, mint ahogyan jött. Ásítva kinéztem az ablakon,
mely mellettem volt található, ugyanis az ablak melletti sorba ültem. Az idő
szép, a Nap magasan, a diákok futkároznak. Egyszóval mindennapi dolog. Ám
valami furcsát véltem felfedezni az iskolaudvar mögötti található erdőbe; egy
fekete valami suhant el a fák között és felugrott az egyik fára. Messze volt,
nem tudtam kivenni, hogy mi az, de fekete volt, közepes teremtű és
nagyon-nagyon gyors. A hátam mögött valami csikorgást hallottam, mire felállt a
szőr a hátamon. Remegve összeugrottam és elkaptam a tekintetem a rejtélyes
valamiről.
– Mit láttál? – Peter állt
mögöttem, az iskola egyetlen gót diákja, aki - egyesek szerint - megszállott és
a pletykák szerint végzett saját édesanyával. Szeme teljesen sötétbarna, szinte
már fekete. Szőke haját legtöbbször kapucni alá rejti, ám most ez kivételes
alkalom volt. Fején fekete fejkendő volt, mely alól kilógott a fülhallgatója.
Fekete szerelése volt - fekete farmer és fekete 'Ramones' feliratú póló -,
melyből a neon zöld színű karszalag tűnt ki, amely a fekete Ice Watch karórája
alatt volt található. Megköszörülte a torkát, mellyel - szerintem - azt akarta
jelképezni, hogy még mindig vár a válaszomra. De lehet, hogy túl sokáig
bámultam. Mély levegőt vettem és megráztam a fejem, majd a szemeibe bámultam.
– Semmit – válaszoltam közömbösen,
lehet egy kicsit nyersen. Felkaptam a fekete hátitáskám és az ajtó felé
indultam. Mi az, hogy mit láttam? Semmi köze hozzá. Miért kérdez ilyen
marhaságot? Vagy meg akar ölni engem is, mint az anyját? Szemeim tágra nyíltak
ettől a gondolattól és gyorsan megráztam a fejem. Túl sok hülye filmet nézek.
Mikor épp átléptem a küszöböt, hallottam hogy halkan dünnyög valamit, majd
tekintetét már nem éreztem magamon. Kiértem a nagy és hosszú folyosóra, mely
lila színben pompázott, a fiúk tiltakozásának ellenére is. Egyszer történt, egy
szép, tavaszi nap, mikor szavazást indítottak, hogy milyen színű legyen a
folyosó. Értelmét nem láttam, de szavaztam a két opció - piros vs. lila - közül
az egyikre. Természetesen a lila volt az, s mivel többségben voltunk, így lila
lett, melyhez illően lefestették az iskola kerítését is. Némán csatangoltam a
végtelennek tűnő folyosón, míg végül elértem a 213-as szekrényhez, ami -
szerencsére - szürke színben pompázott. Bedobáltam a könyveimet és a táskám,
majd az elefántcsont színű ebédlő felé indultam.
Az iskola óriási volt, nap, mint
nap el tudtam benne veszni, ahhoz képest, hogy majdnem nyolc éve járok ide. Azt
nagyon rosszul oldották meg, hogy nincsen állandó osztálytermünk, s mindig
vándorolnunk kell a folyóson. Már az elején, mikor még csak hét éves voltam,
rossz ötletnek tartottam ezt az elvet. Szegény elsős kisdiákok, hogy jegyzik
meg ezt a nagy épületet? Sosem értettem, hogy egyesek, akik nálam hat évvel
fiatalabbak, hogyan tartják számon az összes terem számát, s helyét. Bár míg
Daniel ide járt, Ő vele sokkal könnyebb volt, aztán csak úgy eltűnt a
semmibe...
Az ebédlő a színekhez hasonlóan,
lilára volt festve, valamint, az asztalok szürkék voltak, s a körülöttük lévő
székek vagy feketék, vagy pedig úgyszintén szürkék. Nekem ez nagyon tetszett,
hiszen szeretem a lilát, jobban, mint a pirosat. Egyenesen rühellem a pirosat,
mindig a vér jut eszembe. Pedig tudom, hogy vér igazából nem piros, hanem ilyen
vérszínű. Csak annyi, hogy hasonlít a piros színre. Nekem ennyi elég is.
Az ebédlő óriási volt, hiszen
370 gyerek hogy férne el itt? Szintekre volt bontva, hogy a kisebbektől a
nagyobbakig mindenki a társával tudjon ebédelni. Ehhez képest van, hogy Liához
ülök, aki csak hatodikos, de jóban vagyunk. Szoktam - nagyon néha -, az osztályommal
is ülni. Nem mindig férünk össze, van, hogy valakinek jobb, valakinek rosszabb
napja van. Most egyedül szerettem volna ülni, s gondolkodóba esni, hogy vajon
hogyan jussak el Danhez. Már majdnem egy hónapja tervezem, hogy meglepem, de
valahogy mindig drága édesanyám fülébe jutott.
Elfoglaltam a helyem, egy olyan
asztalnál, ami messzebb volt a többitől. Éppen nagyban faltam a szendvicsemet,
mikor a velem szemben lévő szék nyikorogni kezdett, valaki kihúzta. A
tekintetemet elemeltem az előttem lévő ételtől, és felnéztem Peter-re, akinek a
fején rémisztő vigyor díszelgett.
– A poltergeist ismeretlen erő, amely
megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá
válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos
szellem. - miközben leült, beszélni kezdett. Meg sem kérdezte tőlem, hogy
"hé figyelj Mackenzie foglalt ez a hely?", de nem, Ő csak leült és
beszélt. – A jelenség leírásában a szellem vagy szellemek tevékenysége kopogó
zajokban, tárgyak felemelkedésében, reptetésében vagy dobálásában vagy akár
emberek elleni testi fájdalom okozásában is megnyilvánulhat. Az esetek
többségében csak ritkán támadták meg az embert. Időtartamban néhány órától
kezdve egészen több hónapig fennálló jelenségekről számoltak be...
– Peter, Peter! Fejezd be! – a
szemem idegesen összehúzom, s próbálok mérgesnek tűnni, akármennyire is
megfogott a téma..., nem akartam ezt hallgatni. – Mi köze van ennek hozzám?
– 2011-ben a brit The Sun lap
közölt egy Coventry-ben történt esetet. Egy család figyelte meg, ahogy edények
röpködnek a konyhában, az ablaksötétítők mozognak fel és le, a lámpa fel-le
kapcsolódik, az ajtó bezárja önmagát, székek repülnek át a szobán, a
szekrényajtók kinyílnak és hasonló dolgokat. Egy ördögűzés szertartás után a
paranormális tevékenység végül megszűnt. – szünetet tart, majd rám nézett és
vigyorogva hozzá tette: - Az én véleményem szerint túl erős volt légkondi, és
ezért repkedtek a székek a szobában, meg az egyéb dolgok. – Vállát
semmitmondóan megvonta, és nekem nevetnem kezdett a hülye elméletén.
– Még mindig nem értem, hogy
jövök én képbe? – húzom el a számat, és kíváncsian bámulok a fekete szemeibe.
– Sokan úgy magyarázzák a
jelenséget, hogy azt az ember idézi elő, amely a belső feszültségek alatt álló
tudatalatti pszichokinézisének eredménye. Mivel te elhagyatott vagy...
– Ezt miből gondolod? – szóltam
közbe kétségbeesetten.
– Csak rád kell nézni – rántott
vállat hanyagul, ismét. Mintha engem annyira ismerne. Pedig egyáltalán nem is
ismer, nem tud rólam semmit. SEMMIT! Kedvem lett volna neki megmondani, de nem
volt hozzá elég bátorságom, még. – Órákon máshol jár az eszed. Nem ebben a
világban vagy... Másutt jársz, szinte mindig.. Gondolhatsz bármit rólam, de ezt
nem lehet nem észrevenni. Utálhatsz, mint többi ember, a világon...
– Mi? Dehogyis, én nem
utállak... – Kezdtem volna magyarázkodni, amikor ugyanis valami rám ömlött, a
székem mellől. Jackson állt ott, a focicsapat kapitánya. A hideg folyadék
befolyt a pólóm alá, mire sikítva ugrottam fel, de úgy, hogy a székem is
felborult. Felháborodva néztem a mellettem röhögő srácra. Az ebédlőben már
mindenki rajtam nevetett. Megalázó volt.
– Hagyd abba és állj odébb! – állt
fel nagyon lassan Peter a helyéről, a keze ökölbe szorult, mikor nem hagyták
abba a nevetést.
– Mert ha nem? Felakasztasz
engem is, mint anyádat? – nézett rá nagy szemekkel, és pár perccel később
kirobbant belőle egy felsüketítő kacaj.
– Na jó. Én próbáltalak szépen
megkérni rá, hogy álljál odébb egy kicsit, mert kurvára útban vagy – Lökte
arrébb egy kicsit Jackson-t. A többiek "úúú"-zni kezdtek, majd egyre
több és több fiatal gyűlt körénk.
– Nekem te nem mondhatod meg,
hogy mit csináljak és mit nem, Gyilkos – Lenézően nézett rá, és nekem kedvem
lett volna pofon vágni. Azonban nem csak én akartam ezt, láttam Peter
tekintetében, ahogy lángol a tűz, akármilyen furcsán is hangozhat. Nem sok
kellett neki, hogy cselekedjen... – Mi van Fharell, nem tudod, hogy mitévő
legyél?
– De, csak nem akarok javítani a
kinézeteden – Vont vállat szemtelenül Peter. Nevetni kezdtem, Jackson gyilkos
pillantást vetett rám.
– Na most beverem a képed,
Gyilkos! – Ugrott Peter-nek a srác. A fiút nem érte váratlanul a támadás,
védekezett, azonban arra nem számított, hogy két társa a Jackson-nak két
oldalról lefogják, hogy be tudjon neki egyet húzni. Peter-nek vérezni kezdett a
szája, ahogy felsértette Jackson keze.
– Mi folyik itt?! – Jelent meg
az igazgató a lépcső tetején. Pár diák oszolni kezdett, páran ijedten kapták
fel a fejüket a bunyóról.
– Peter kikezdett velem, Mr.
Williams. – mondta tetetett megrettenéssel az arcán Jackson. Peter állán a vére
végigfolyt, már a fekete pólójára is csöpögni kezdett, bár nem látszott meg
rajta. Bár nem látszódott rajta, én tudtam, hogy képes lenne mindenkit megölni.
– Nem! Nem így volt. Mr.
Williams, Jackson és a barátai megverték Petert, mikor Ő nem csinált velük
semmit – mondtam az igazgató elé állva és kiálltam a barátomért, miszerint Ő
tényleg nem tehet semmiről. Peter-rel találkozott a tekintetünk, hálásan
pillantott rám, majd szorosan lehunyta szemeit.
– Jackson Holt és társai az
irodámba, még meggondolom, hogy felfüggesztelek-e titeket. Ha még egyszer
meglátom, hogy Peter-rel valamit csináltok, kicsaplak titeket egytől-egyig az
iskolámból! – ordította magából kikelve az Igazgató úr, kit még sosem láttam
ennyire mérgesnek.
– Köszönöm – suttogta maga elé
Peter, ahogy mellettem elhaladt. Elmosolyodtam. Ma legalább nem unalmas a
napom. És hál' az égnek vége az iskolának, mára.
Hazafelé tartottam, mikor
elkapott az eső. Ritkán esik, ezért nem volt nálam semmi, ami megvédene tőle.
Ezért a legközelebbi sikátort céloztam meg, akármennyire sem volt hívogató
számomra. Befordulva kicsit védve voltam, s csak pár cseppeső érte a hátamat.
Hú de jó! Végig haladva az eresz alatt észrevettem egy boltot, ami nyitva volt.
Valami hülye neve volt, vagy nem, de nem tudtam kivenni a betűkből, mintha valami
régi szerepelt volna benne.
Az ajtó csilingelt, mikor
benyitottam. A helyiségben nem igen láttam dolgozó emberek, egyáltalán senkit
sem láttam, csak régi dolgokat. Volt például egy perzsaszőnyeg felakasztva a
bejárati ajtóval szemben, egy réginek kinéző, csillogó trombita mellé rakva.
Néhány kitömött állat, szarvas- farkas - kutya- medve- macska fejek, volt itt
minden. Régi újságok, cikkek kivágva. Egy kép, melyen egy ismerős kisfiú
szerepelt... Hálók, horgász cuccok, könyvek, lepedők. Leginkább fekete cuccok,
melyekről Peter jut eszembe.
– Bú! – ijesztett meg valaki.
Ijedtemben ugrottam egyet, és megfordulva egy szőke fiatal férfit pillantottam
meg. – Jó napot, kisasszony!
– Jó napot! – igazítottam a
táskámat a vállamon.
– Mi szél hozta ide be? – Nézett
körül a szobában. Az ablakon megakadt a tekintete. – Ja, esik az eső.
– Hát eddig még nem láttam ezt a
boltot... És elkapott az eső. Ez volt a legközelebb – vontam vállat. Kint még
javában kezdett felerősödni a szél, a vihar. Szakadt az eső, mint még soha.
– Akkor nyugodtan nézz körbe,
tedd le a cuccaidat. Megvárhatod itt, míg eláll az eső. – megköszöntem
ajánlatát, majd eleget tettem kérésének, bolyongani kezdtem az épületben. Egyre
messzebb kerültem a bejárati ajtótól, és annak feliratától. Több, s több
különlegességekkel találtam szembe magamat. Páncéltól kezdve, a török díszekig.
Kígyóbőr, nyúzott róka szőr, álarcok. Mindent láttam, amit eddig még nem.
Eljutottam a raktárig, ahol már
nagy volt az üresedés, s csak egy körte világította be a helységet, melynek
tövébe egy asztal volt kér egymással szemben ellátott székkel. Az egyikben egy
kapucnis alak ült, egy lap fölé görnyedve. Mögé léptem, nem vett észre. A
lapjára néztem és láttam miben ügyeskedik. Rajzolt. Egy fekete árnya
hasonlított a rajza, mely eléggé maszatos volt.
– Ne röhögj, apám dementor volt,
jó? – Nem nézett fel a lapból, de így is megismertem a hangját. Peter az.
– Nem nevetek, Peter – Fontam
össze a karomat a mellkasomon.
– Mackenzie? – nézett fel az
arcomra. Láthatóvá vált, hogy az alsó ajka be van ragasztva. Ragtapasszal... –
Te meg mit keresel itt?
Nem válaszoltam egyből, csak miután
leültem vele szembe: – Legjobb menedék a világon... –vigyorogtam rá.
Elmosolyodott. – Mi is az a
pszichokinézis?
– Hát közkeletű értelmezése a
„gondolattal való mozgatás”-nak felel meg. – Kulcsolta össze a kezét az asztal
felett.
– Mióta tudsz te ennyi mindent? –
kérdeztem nagyra táguló szemekkel. A száját keményen
– És ezek a kopogó szellemek,
miért is jelennek meg? Hogyan tudják mozgatni a dolgokat?
– A tudomány jelenleg nem tudja
értelmezni és megmagyarázni, mert a jelenség ellentmond néhány alaptörvénynek.
Ilyen például a termodinamika 2. törvénye és a lendület megmaradásának
törvénye. Ez bizony természetfeletti dolog, melyben részem volt. – mondta
csendesen. Hátra dőlt a széken, és várta a reakciómat, gondolom. Akaratom
ellenére a számat eltátottam, és a szemeimmel kíváncsian néztem rá.
– Mikor, hol, miért, hogyan? –
kérdeztem. Magyarázatot szerettem volna arra kapni, hogy jövök én a képbe.
– Az anyám - Medaline - teremtményeket látott a távolban
suhanni. Mindig máshol járt az esze... Mint a tiéd... És neki megjelent
egyszer, vagyis nem látta, de érezte, hogy ott van a szellem, aki felemelte a
dolgozó szobájában a székét, és hozzá vágta. Mivel a szellem rosszindulatú
volt, szólni akartam neked, nehogy te is úgy járj mint Ő.
