Első fejezet
Egyedül is megy
2016.szeptember 08.
Daniel Stark szemszöge
Ásítva bújtam bele Adidas papucsomba, majd feltornásztam
magam a meleg és puha ágyamból. Sietve magamra kaptam a kedvenc, almazöld,
belebújós pulóveremet, amely az íróasztalomra volt hajítva, mivel tegnap ittas
állapotba sikerült hazakeverednem. A fehér fürdőszoba ajtóm felé vettem az
irányt, de mint mindig, szerencsétlenségemnek köszönhetően eltanyáltam a
kémiatankönyvemben. Nyöszörögve - a földön - a hátamra fordultam, azután pedig
a fog fehér színű plafont kezdtem bámulni. Megkapaszkodva a szoba kilincsébe
felsegítettem magam, ezt követően a fürdőbe iparkodtam. Belépve a fürdőbe
egyből megcsapott az a jellegzetes uszoda szag, ami nem más volt mint a klór.
Mióta ott hagytam szülőanyámat és szeretett húgomat, egyedül élek, s 'kicsit'
rendetlen a lakás. Ahogy körbefordulok az apró helyiségbe - ami fürdőszobához
képest elég nagy -, megpillantom az elmúlt héten használt ruháimat, más néven a
szennyest, természetesen szanaszét dobálva. Igyekezve az időkorlátra, mely nem
mást jelent mint, hogy fél nyolckor a suliban kéne lennem, összeszedtem a
ruhákat és a szennyes kosárba gyúrtam őket. Nagyot sóhajtva kifújtam a bent tartott levegőt, ezt követően megfordultam, s szembe
találtam magam a tükörképemmel. Arcomhoz kaptam a kezem, majd lehúztam a
tenyerem, mire ajkam szétnyílt. Félelmetes volt. A jóképű, mosolygós srác
helyett, egy meggyötört és monoklis szörnyeteget láttam a tükörben.
Szörnyülködve közelebb léptem a mosdókagylóhoz, aztán megnyitottam a csapot.
Oda tartottam a csap alá a tenyereimet, tányért formálva, ezt követően a vizet
az arcomba fröcsköltem. Ezt még párszor megismételtem, majd még közelebb hajoltam, s szemügyre vettem a
nagy kékes-lilás foltot a szemem körül. Gyorsan kinyitottam a mosdókagyló
fölötti kis szekrényt, valami pipere cucc után kutatva, mely segítene ebben a
kutyaszorító helyzetbe. Találtam egy üveg altatót, egy doboz aszpirint, pár
szem nyugtatót és egy kis üvegecske hashajtót. Nem tudom kinek, és mikor lenne
szüksége ezekre a... szerekre, főleg a hashajtóra, de a biztonság kedvéért nem
dobtam a szemetesbe. Dühösen becsaptam a szekrényajtót, majd kirohantam a
szobából. Nem akarom látni magam. Ki tudja milyen állat vert szét tegnap?
Egyáltalán hogy került oda az a monokli? Kiérve a szűk folyosóra, mely a
panelházak elhagyhatatlan helysége, felpillantottam a faliórára, ami negyed
nyolcat mutatott. Basszus! Nem fogok odaérni. Amilyen gyorsan csak tudtam
átrohantam a konyhába - mely kék színekbe pompázott - és összeütöttem valami
ételt. Felkapva a hátizsákom igyekeztem ki a barna, akácfa ajtón, melyen ott
virított az a bizonyos lyuk, amely a panelházak elhagyhatatlan kelléke volt, a
kukucskáló. Kilépve rajta éreztem, hogy a lépcsőházba kis szél uralkodik, mivel
valaki - teljesen ésszerűen - nyitva hagyta a főbejárat vaskos acélbejáratát.
Érzem a lábamon a szél simítását? Lenéztem a lábamra és szitkozódva fedeztem
fel, hogy még a pizsamámba vagyok. Testemmel egy 360°-os fordulatot tettem,
majd visszafutottam a lakásomba. Pár perc múlva már a lépcsőn haladtam felfele.
Már tuti elkéstem. Lassítottam a lépteimen, majd az ajtón és a küszöbön újra
átlépve a szobám felé vetettem magam.
A hülye könyvben újra megbotlottam, majd a bal lábamon
ugrálva próbáltam tiszta ruhát keresni a szekrényemben. Egy fekete farmert,
sárga pólót és egy sötétkék zakót fogtam ki, majd a vállamra csapva a ruhákat
elkezdtem vetkőzni. A ruhákat magamra kapva végre elhagyhattam szerény kis
zugomat.
Mikor lerohantam a házból, megpillanthattam, hogy esik az
eső. Hát ez sem az én napom! Sietve visszarohantam, a mai reggelen már
harmadszorra, és a zsebemből kivéve a kulcsot bejutottam a házba. A fogashoz
indultam és onnan lekapva a fekete csősapkámat, végleg elhagyhattam a házat.
Az utcán haladva indultam el a legközelebbi fedett parkoló
felé, mivel ott parkoltam le. A Ducati Monster-öm ott állt az egyik garázsban.
Szintén az egyik kulcsom segítségével sikerült bejutnom a kis helyiségbe. Az
ülésen ott pihent az a bizonyos tárgy, amit a szememmel kerestem. A bukósisakot
felkapva, kitoltam a motort, majd kibiztosítottam és visszalépve bezártam a
garázsom, melyet az egyik haveromtól bérlem. Felpattantam a motor fekete
bőrülésére, ezután aktívvá tettem a 380 lóerős motort, mely jelzésemre hangosan
felbőgött. Lábam letéve az aszfaltra és ellöktem magam, majd a parkolókijárata
felé fordultam. Vigyorogva lehajtottam a sötétítőt, ezt követően megmarkoltam a
kormányt, s tövig húztam. Kiérve a háromsávos autóútra, bosszúsan vettem észre,
hogy a kora reggeli nagy forgalomnak még mindig nincs vége. Az autók közt
szlalomozva próbáltam meg előrébb kerülni, természetesen ennek nem sok volán
mögötti ember örült, s kaptam sok dudaszót és káromkodásokat, de a beintések -
középső ujj kilóbálva az ablakon - sem maradtak el. Ennek ellenére, s annak
javára, hogy ilyen könnyen előrébb jutok, imádtam ezt a kis jószágot vezetni.
Mert annyi érzés eltűnik belőlem - bosszúság, fájdalom, szomorúság -, de egy
felemelő érzés önti el testem minden szegletét. A szabadság.
Amint egyre előrébb
kerültem, annál jobban kezdtek ritkulni az úton haladó autók sokasága. Mivel a
mi oldalunknak volt két sávja - három sáv révén -, így egyszer jobbra, majd
balra döntve a motort kerülgettem az embereket. A Nap már kibújt a magdalena-i
hegyek mögül, napsugarait már a síkos aszfalt verte vissza, s a nedves fűcsomók
boldogan szívták magukba a kedves, meleg sugarakat. Magdalena kis - á, dehogy -
város révén sok lakónak tehetett szert, mikor Washingtonban nagyon sok embert
leértékeltek, és kikérték őket arra, hogy távozzanak. Mivel ez a szerény kis
Magdalena nem esett messze Washingtontól - 600-700 km (pontosabban 673
kilométer) -, sok ember ide költözött, és hozta magával az egész családját.
Később pedig a családja tagjainak lett saját családja. Na, így lett Magdalena-nak
több mint tíz millió lakosa.
Nem messze láttam, hogy a lámpa pont zöldre váltott a város
legnagyobb kereszteződésébe, amiben évente több mint kétezer halottat jelent a
tévé, vagy az újság, de túl messze volt. Ennek ellenére felpörgettem a motort,
s a maximummal - persze a megengedett sebességnek megfelelően - haladtam a zöld
lámpa felé. Még 10 kilométer, zöld lámpa...
Már csak 7 kilométer, még mindig zöldet jelez...
Csak 5 kilométer a jelzőlámpákig, s már sárga...
S körülbelül 300 méterre voltam, de az a kibaszott
jelzőlámpa - szerencsétlenségemre - pirosra váltott. Mivel a jogsit arra adták,
hogy tartsam be a közlekedési szabályokat, lefékeztem. A hirtelen fékezés
következtében a motor elvesztette egyensúlyát, s a súlypont a kormányra
helyeződött, ennek köszönhetően a hátsókerék a levegőbe került. Nyikorogva ért
vissza a földre, pont mikor le lassított mellettem egy cabrio, benne három
lánnyal. Mindhárman felém néztek, s integettek, puszit küldtek felém és
mutatták, hogy csörgessem meg őket. Nevetve intettem nekik egyet, miközben a
jelzőlámpa felé sandítottam. Majd feléjük fordultam, de ők már dudálva
elrepesztettek mellettem. Nevetve felraktam a lábam, s meghúztam a kormány
markolatát, jelezve a motornak a gázadást, amely hangosan berregve és kerék
füstölve útnak indult. Nem több mint 4 másodperc, felgyorsult 100 km/h-ra.
Utolérve az előbb mellettem álló cabriot, indexeltem, majd kikerülve őket gázt
adtam, mire az első kerék a levegőbe kötött ki. Nem tartott tovább mint három
másodperc, de az egyik lány mar le is fotózott. Az első kerék pattogva
csapódott az aszfaltra, mire kicsit felemelkedtem az ülésről. A show után
megtekertem egy kicsit a kormányt, mire az én kis szörnyem egyből válaszolt, s
felgyorsult 200 km/h-ra. Éppen kezdtem volna élvezni a száguldást, mikor egy
kétágú kereszteződéshez értem. Letettem a lábam e kereszteződébe, aztán
felnéztem a nagy, kék táblára. Ha balra megyek akkor fölhajtok az M21-es
autópályára, ha pedig ennek az ellenkező irányába - tehát jobbra - akkor
az Agony & Victory javító és
kisegítő iskolába jutok el. A motor kicsiny kis műszerfalára néztem, s
bosszankodva csaptam a barázdás kormányra. Tízperc múlva fél kilencet fog ütni
a magdalena-i katolikus templom. Nagyot sóhajtva újra bepörgettem a motort és
jobbra kanyarodtam. Legszívesebben balra mentem volna, hogy feltételek nélkül
hódoljak a gyorsaság és a szabadság érzésének, de mivel az elmúlt hónapban
kicsit többet lógtam a kelleténél muszáj volt bemenjek, még ha késve is. Jobbra
kanyarodva érezni lehetett, hogy ezt az utat nem járjak annyian, és ezért nincs
is rá annyi igény tartva. Egy-két perc múlva feltűnik a látókörömben a poros,
szürke épület, melynek falain kicsit omladozik a vakolat. Közelebb érve az
épülethez, látni lehetett azt öt-hat autót melyekkel a tanárok jöttek és még
volt pár autó, mivel csak néhány diák szerezte meg a jogosítványát a tavalyi
évben. Hallani lehetett néhány ordítás utolsó szavait, mivel csak pár perce
csöngettek ki. A parkolóban itt-ott diákok lézengtek vagy éppen a pénteki buli
miatt fűzték a másikat. Beálltam egy fehér Mitsubishi és egy narancssárga Ford
közé. Leállítottam az én kis szörnyemet, majd levettem a bukósisakot, ezután
pedig megráztam barna fürtjeimet, melyek lebegve meredeztek az ég felé.
Leszállva a bőrülésről, a hajamba túrtam, hogy hátra tűrjem őket. A sisak hónom
alá csaptam, azt követően az iskolatáskám a hátamra csaptam és megindultam a
suli magas, barna ajtaja felé. Befelé menet egy-egy ismerősnek oda kurjantottam
egy rövid kis "szia"-t. Igazából senkivel nem vagyok annyira
'hűdejóba', de azért megvagyok. Egyedül is el tudom azt végezni, amit anyámék
segítségével.
Beérve a folyosóra lepacsiztam pár haversráccal és
rákacsintottam pár engem bámuló lányra. Megkerestem 416-os szekrényt és
bedobtam a cuccaimat. Majd a nagy kuplerájból kiszedtem a fizikatankönyveimet
és elindultam 27-es terem felé.
