Nyolcadik fejezet
Elméletem
2017. január 5.
Peter Fharell szemszöge
Csütörtöki naphoz híven az iskolában teljes volt a káosz, hiszen holnap már péntek és utána nem kell betegyük a lábunkat két napig. Őszintén bevallom, én sem vagyok teljesen oda a sok idiótáért, akik összesen tíz szót tudnak mondogatni egész nap, arról nem is beszélve, hogy az édes kis cicababák meg a menő focista barátjuk is csak egy történeten rágják magukat évek óta. Alig várom velük együtt a hétvégét, valamint azt, hogy jövőre végezhessek ezzel a realschule-lal. Mackenzie-vel való kapcsolatom - amit barátságon kívül másnak nem nagyon nevezhetek - kezd egyre jobban beintegrálódni az osztály közösségébe. Ezt annak köszönhetem, hogy az elsőnek feldobott témát is szereti teljesen az elejétől a végéig átnyálazni, amit nem is bánok, mert így sokkal több időt töltök a Régiség boltban, arról nem is beszélve, hogy Mack az egyetlen, aki nem nevez gyilkosnak. Bár az se lepne meg, ha titkon így szidna mérgében. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember egy elvetemült gyilkosnak nevez, és ha bármit elrontok - akár véletlenül, akár nem - így is, úgy is a gyilkos jellemző jut először a eszébe.
A legtöbb szünetben szokás szerint felmászok az iskola tetejére, s onnan bámulom a furábbnál furább csoportosulásokat, a cicababák klikkjét és az a hozzájuk tartozó síkhülye focistákat. Ez ma sem volt másképp, attól elszámítva, hogy utolsó - történelem - óra után tettem ezt meg.
Nyugodtan folytathattam volna tovább az elmélkedésemet, ha egy hülye beszólást nem veszek észre, ám pedig nem engedtem el a fülem mellett: – Na, mi van Gyilkos, ön-gyilkos akarsz lenni? – Jackson Holt és csatlósai nevettek az eresz alatt, ezen az ügyefogyott próbálkozáson. Gondolkoztam valami frappáns válaszon. Vacilláltam az "Amíg élsz, én nem halok meg", vagy "Előbb téged nyírnálak ki" alternatívák között. Végül csendben maradtam és nem szóltam vissza neki, hiszen nem értené meg, amit mondok. Megunták a válaszom várakozását, leginkább Jackson, aki egy legyintéssel és egy vállvonással hátat fordított nekem. Ekkor ért oda a Cicababa-osztag a Síkhülye-osztaghoz és indulni készültek.
– Hé, Holt! – kiabáltam utána felállva a helyemről. A srác megtorpant, majd lassan, unottan felém fordult, megvártam míg rám fókuszál, és aztán emeltem fel a kezem, bemutatva neki a középső ujjamat.
A kapu irányából harsány nevetés hallatszott és mellé taps, éljenzés is társult. Fejemet kissé félve emeltem fel, ki tudja melyik tanár látta meg ezt a jelenetemet. Mikor a kapunak támaszkodó alakot felismertem, egy óriási vigyor terült el a arcomon. Daniel, Mackenzie bátyja egy like-jelet mutatva abbahagyta a tapsolást és ellökve magát a kaputól Holt-ék csapata felé indult. Nick, Jackson egyik hátvédje Daniel elé lépett, majd lökött rajta egyet: – Mit akarsz itt, te vén fószer? – Daniel nem tett mást, csak ördögien rávigyorgott. Ahogy tervezte, ezzel még jobban felidegesítette az osztagokat, akik felsorakoztak Nick mellett.
– Már nem azért, komám, de te kinek képzeled magad, hogy jómagamat lökögeted itten? – Megjátszott sértődéssel és akcentussal szólalt meg, majd kinyújtotta a karját és a gallérjánál fogva közelebb húzta magához a srácot. Annak a szeme kikerekedett a meglepődéstől, szerintem fel sem fogta, mi történik, vagy hogy mi fog történni vele. – Én itt független vagyok, szóval kedvem szerint alakítgathatok az arcformátokon.
Matt, aki legközelebb állt hozzájuk, Daniel irányába ugrott. Egy jól irányzott ütést mért annak az állkapcsára, de elhibázta. Mackenzie bátyja ugyanis hátralépett és maga helyére húzta Nick-et, akit valójában eltalált az ütés. Ezután Daniel, mint aki jól végezte dolgát még arrébb lépett. A focicsapat bedühödve Matt-nek rontott, aki nem tudta mással védeni magát, csak hogy vissza üt. Ez volt az, ami nem tetszett Holt-nak és lökni kezdte a srácot, eközben Nick, aki ebből semmit sem értett, a hecc kedvéért elkezdett Martinnal verekedni. Visszaültem a tetőre és néztem a műsort, amit Daniel intézett el nekem. Jackson álláról már folyt a vér, de még így se hagyta abba Matt fojtogatását. Leila és a többi szőke lány pedig sikítozva próbálta ezt megakadályozni, bár legtöbbjük a földre ült és sírni kezdett. Nem tudtam abba hagyni a vigyorgást.
– Tetszik, mi? – Elkapva a tekintetem a perpatvarról, Daniel pillantott fel rám. Egy bólintással válaszoltam, majd így szólt: – Hogyan jutok fel oda? – Mutatott rám, én meg az iskola egyetlen ajtajára mutattam. Igazság szerint két ajtó van, de csak ez az egyetlen, ami éjjel-nappal nyitva van, így hát mindenkinek ezt kell használnia. Az ajtón beérve egyből szembetűnik egy lépcsőforduló, ami mellett van egy raktár féleség. Igazából nem raktár, hanem az a lépcső van benne, ami ide felvezet. Kevés rá az esély, hogy Daniel megtalálja. De ha Mackenzie-ből indulunk ki, biztos vagyok benne, hogy bemegy egy olyan ajtón, ami az a felirat van pirossal, hogy nem bejárat.
Figyelmemet újra Holtéknak szentelem, akik még mindig nem hagyták abba a cicaharcot. Inkább, aki már abbahagyta az jelenleg a földön félholtan fekszik. Ilyenkor örülök annak, hogy a tetőn vagyok, mert tudom, hogyha lent lettem volna, akkor most én is ott feküdnék. Nem maradtam volna ki a buliból. Ezzel most nem arra utalok, hogy nem tudok verekedni és, hogy ellenzem az erőszakot. Igenis szeretem az erőszakot, tudok is verekedni, de ha ott vagyok, ezer százalék, hogy összefogna a szétesett csapat és addig verne engem, amíg meg nem halok. Túlerővel szemben nem nyerhetek.
– Kicsit eltévedtem idefelé – halottam meg egy ismerős hangot mögöttem. Lábamat törökülésbe vágtam és úgy pördültem hátra. Daniel állt a tetőre nyíló ajtóban, pólóját porolta és a hajából igazgatta ki a pókhálót. Mikor végzett vele, megigazította a ruházatát és mosolyogva rám nézett.
– Mi járatban errefelé? – Húztam fel a szemöldököm, miközben végignéztem, ahogy leül mellém a tető szélére. Nem válaszolt egyből, figyelmét szintén a verekedő csapat kötötte le. Hajába belekapott a szél, s hunyorogva figyelt maga elé. Fogalmam sincs, hogy miért van itt, ha a húgát jött megnézni, akkor várnia kell. – Mackenzie-nek még van egy órája.
– Tudom – mosolygott rám. – Minden évben kérek az órarendjéről egy másolatot.
Csendben ültünk még pár percig, néztük, ahogy egy tanár kiszalad az udvarra és szétszedi a verekedőket. Magamban kinevettem őket, de kívülről meglepettséget szimuláltam. Nagyot sóhajtva, a kérdő tekintetem Daniel-re emeltem.
– Mit tudsz róla? – Bökött a fejével az iskola udvar egyik padján ülő fiúra, akinek sötétkék baseball-dzsekije volt és a könyvét bámulta világosszőke fürtjei alól.
– Sage Nintblade-nek hívják, 16 éves. Beszeretne kerülni a focicsapatba, de a tanárok nem engedik meg, mert a fizika fényes jövőt tárna elé, ha követné a számára kijelölt utat. Szülei elváltak, ő az apjával maradt, akivel végül a nagyszülőkhöz költöztek. Nincs testvére, de mindig szeretett volna egy nagyobb testvért, akivel megbeszélhetné a gondjait. – Amilyen hamar kikerestem magam előtt az aktáit, olyan gyorsan osztottam meg az információkat Daniel-lel. – Jelenleg van egy barátnője, akit Kasey-nek hívnak, sötétbarna haja van, 176 centiméter magas és 50 kilogramm, két év van köztük, ő nem ebbe az iskolába jár.
Daniel megtapsolt, majd következő kiszemeltje felé bökött. Egy vörös hajú lány az imént lépett ki a tető alól, szemüvegét igazgatva haladt előre, s pöttyös ruhája kicsit nagy volt rá.
– Saya Romanow-nak hívják, egy évvel fiatalabb nálam. Fél a sötétben, mert a kistestvérét meggyilkolták egy sötét sikátorban a szeme láttára és ő végig nézte az egészet, nem tudott érte tenni semmit. – Saya szomorú mosolya jelent meg előttem, ahogy a könyveit a mellkasához szorítva sietett a folyosón, majd folytattam: – Egy nyári éjszakában kigyulladt a házuk, ebben a balesetben a szülei odavesztek, így ő egyedül maradt. Az egyedüllétet nem bírta sokáig, ezért az özvegy nagymamájához költözött.
Ismét tapsolt, miközben végignézte, ahogy Saya elhagyja az iskola területét. Egyik este, a tragédia után haza kísértem, amiről nem tudott. Szerintem tisztában volt vele, hogy azért követem annyira feltűnően, nehogy megtámadják őt az utcán. Daniel tekintete a lányról az arcomra siklott, majd újra lenézett az udvarra. Leila maga után rángatott egy magas, szőkésbarna hajú lányt, aki mint később felismertem Kim volt. A mellettem ülő fiú kérdőn rám kapta a fejét róluk.
– Kimberly Williams-nek hívják, 17 éves, azért jár még ide, mert utolsó évében visszatartották. Gazdag szülei vannak, akik külön élnek, ő azonban az anyjával él. Édesanyja egy középszerű divatcégnél dolgozik, magazint vezet. Sok ruhát - amik selejtesek persze - tud haza vinni lányának, aki örömmel veszi fel őket a suliba. Emiatt nem meglepő, hogy Leila és az utánfutói rászálltak. – Fújtam ki hosszan a rég bent tartott levegőmet. Vállat vontam, amivel jeleztem, hogy a csaj nem igazán érdekel, majd összehúzott szemekkel a mellettem ülőre emeltem a tekintetem: – Elmondanád végre, hogy mire vagy valójában kíváncsi?
– Már aznap, mikor említetted felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudtam tovább várni, így hát idejöttem. – Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. – Szeretnék veled a legendáról beszélni.
– Melyikről? Tudod, olyan sokat tartok számon, hogy... – Kezdtem bele, de komoly tekintetébe nézve inkább összecsuktam a tátva maradt számat.
– Arról, amelyikben két lányt elátkoztak, majd macskává változva itt mászkálhatnak közöttünk.
– Nagyon kevés rá az esély, hogy valódi a legenda. De hogyhogy ennyire érdekel? – Daniel rákönyökölt a térdén nyugvó kezére, majd gondolkodóba eset. Pár percig csendben ült, majd szólásra nyitotta száját, de amint ránéztem be is csukta azt.
– Lehet őrültnek fogsz tartani – kezdett bele mondandójába nagyon lassan –, de én úgy érzem, a macskámat megszállta egy ember lelke. A lényeg az, hogy megért engem, azt az egyetlen dolgot kizárva, hogy beszélgetünk. Legalábbis én beszélek hozzá, ő meg hallgat, mintha egy átlagos állat lenne, de látom a megértést a tekintetében.
– Arra gondolsz, hogy valamelyik elátkozott lányt vetted meg az állatkereskedésből? – Kérdeztem félredöntött fejjel. Daniel bólintott egyet. – Ezzel a legendával kapcsolatban sok az érthetetlen dolog. A kutatók többsége feladja a nyomok keresését. Én csak azt mondom, hogy rossz helyen álltak neki keresgélni.
– Nem igazán tudom bizonyítani bármivel is, hogy a macskám az egyike a két lánynak. – Vont vállat hanyagul. – Egyszerűen csak érzem, amit érzek. Erre egyáltalán nem gondoltam eddig, de a te legendád egy értelmes magyarázat lenne az egészre.
– De igazából, te belegondoltál, hogy mi van, ha ez igaz? – Félredöntöttem a fejem és úgy bámultam a reakcióját. Daniel, mintha kicsit zavarba jött volna, megdörzsölte a tarkóját. Elnevettem magam. – Egy múlt századból való lánnyal élsz együtt, ha ez igaz. Aztán arról nem is beszélve, hogy még mindig egy macska. Talán megszeretnéd törni az átkot?
– Talán igen, talán nem. – Vont vállat hanyagul, majd folytatta: – Az a helyzet, hogy tényleg nem bírok már magammal és utána szeretnék járni, valósak-e a megérzéseim.
– Én a nyomozást a Németországi Schwangau község területén található Neuschwanstein kastéllyal kezdeném. Sok cikkben esett már arról szó, hogy az a kastély kiköpött hasonmása annak, amelyikben a család és az átok egykor feléledt.
A közénk beálló nyugalmat az iskola csengője törte meg. A bejárati ajtó kicsapódott és közel száz diák özönlött ki rajta. Mackenzie-t kerestem a szememmel, a sötétzöld pulcsiját és a bordó iskolatáskáját, ám nem találtam. Hirtelen elsötétült előttem a világ, majd suttogást hallottam a fülemben:
– Csak nem engem keresel? – Hallottam meg az ismerősen csengő nevetést.
Matt, aki legközelebb állt hozzájuk, Daniel irányába ugrott. Egy jól irányzott ütést mért annak az állkapcsára, de elhibázta. Mackenzie bátyja ugyanis hátralépett és maga helyére húzta Nick-et, akit valójában eltalált az ütés. Ezután Daniel, mint aki jól végezte dolgát még arrébb lépett. A focicsapat bedühödve Matt-nek rontott, aki nem tudta mással védeni magát, csak hogy vissza üt. Ez volt az, ami nem tetszett Holt-nak és lökni kezdte a srácot, eközben Nick, aki ebből semmit sem értett, a hecc kedvéért elkezdett Martinnal verekedni. Visszaültem a tetőre és néztem a műsort, amit Daniel intézett el nekem. Jackson álláról már folyt a vér, de még így se hagyta abba Matt fojtogatását. Leila és a többi szőke lány pedig sikítozva próbálta ezt megakadályozni, bár legtöbbjük a földre ült és sírni kezdett. Nem tudtam abba hagyni a vigyorgást.
– Tetszik, mi? – Elkapva a tekintetem a perpatvarról, Daniel pillantott fel rám. Egy bólintással válaszoltam, majd így szólt: – Hogyan jutok fel oda? – Mutatott rám, én meg az iskola egyetlen ajtajára mutattam. Igazság szerint két ajtó van, de csak ez az egyetlen, ami éjjel-nappal nyitva van, így hát mindenkinek ezt kell használnia. Az ajtón beérve egyből szembetűnik egy lépcsőforduló, ami mellett van egy raktár féleség. Igazából nem raktár, hanem az a lépcső van benne, ami ide felvezet. Kevés rá az esély, hogy Daniel megtalálja. De ha Mackenzie-ből indulunk ki, biztos vagyok benne, hogy bemegy egy olyan ajtón, ami az a felirat van pirossal, hogy nem bejárat.
Figyelmemet újra Holtéknak szentelem, akik még mindig nem hagyták abba a cicaharcot. Inkább, aki már abbahagyta az jelenleg a földön félholtan fekszik. Ilyenkor örülök annak, hogy a tetőn vagyok, mert tudom, hogyha lent lettem volna, akkor most én is ott feküdnék. Nem maradtam volna ki a buliból. Ezzel most nem arra utalok, hogy nem tudok verekedni és, hogy ellenzem az erőszakot. Igenis szeretem az erőszakot, tudok is verekedni, de ha ott vagyok, ezer százalék, hogy összefogna a szétesett csapat és addig verne engem, amíg meg nem halok. Túlerővel szemben nem nyerhetek.
– Kicsit eltévedtem idefelé – halottam meg egy ismerős hangot mögöttem. Lábamat törökülésbe vágtam és úgy pördültem hátra. Daniel állt a tetőre nyíló ajtóban, pólóját porolta és a hajából igazgatta ki a pókhálót. Mikor végzett vele, megigazította a ruházatát és mosolyogva rám nézett.
– Mi járatban errefelé? – Húztam fel a szemöldököm, miközben végignéztem, ahogy leül mellém a tető szélére. Nem válaszolt egyből, figyelmét szintén a verekedő csapat kötötte le. Hajába belekapott a szél, s hunyorogva figyelt maga elé. Fogalmam sincs, hogy miért van itt, ha a húgát jött megnézni, akkor várnia kell. – Mackenzie-nek még van egy órája.
– Tudom – mosolygott rám. – Minden évben kérek az órarendjéről egy másolatot.
Csendben ültünk még pár percig, néztük, ahogy egy tanár kiszalad az udvarra és szétszedi a verekedőket. Magamban kinevettem őket, de kívülről meglepettséget szimuláltam. Nagyot sóhajtva, a kérdő tekintetem Daniel-re emeltem.
– Mit tudsz róla? – Bökött a fejével az iskola udvar egyik padján ülő fiúra, akinek sötétkék baseball-dzsekije volt és a könyvét bámulta világosszőke fürtjei alól.
– Sage Nintblade-nek hívják, 16 éves. Beszeretne kerülni a focicsapatba, de a tanárok nem engedik meg, mert a fizika fényes jövőt tárna elé, ha követné a számára kijelölt utat. Szülei elváltak, ő az apjával maradt, akivel végül a nagyszülőkhöz költöztek. Nincs testvére, de mindig szeretett volna egy nagyobb testvért, akivel megbeszélhetné a gondjait. – Amilyen hamar kikerestem magam előtt az aktáit, olyan gyorsan osztottam meg az információkat Daniel-lel. – Jelenleg van egy barátnője, akit Kasey-nek hívnak, sötétbarna haja van, 176 centiméter magas és 50 kilogramm, két év van köztük, ő nem ebbe az iskolába jár.
Daniel megtapsolt, majd következő kiszemeltje felé bökött. Egy vörös hajú lány az imént lépett ki a tető alól, szemüvegét igazgatva haladt előre, s pöttyös ruhája kicsit nagy volt rá.
– Saya Romanow-nak hívják, egy évvel fiatalabb nálam. Fél a sötétben, mert a kistestvérét meggyilkolták egy sötét sikátorban a szeme láttára és ő végig nézte az egészet, nem tudott érte tenni semmit. – Saya szomorú mosolya jelent meg előttem, ahogy a könyveit a mellkasához szorítva sietett a folyosón, majd folytattam: – Egy nyári éjszakában kigyulladt a házuk, ebben a balesetben a szülei odavesztek, így ő egyedül maradt. Az egyedüllétet nem bírta sokáig, ezért az özvegy nagymamájához költözött.
Ismét tapsolt, miközben végignézte, ahogy Saya elhagyja az iskola területét. Egyik este, a tragédia után haza kísértem, amiről nem tudott. Szerintem tisztában volt vele, hogy azért követem annyira feltűnően, nehogy megtámadják őt az utcán. Daniel tekintete a lányról az arcomra siklott, majd újra lenézett az udvarra. Leila maga után rángatott egy magas, szőkésbarna hajú lányt, aki mint később felismertem Kim volt. A mellettem ülő fiú kérdőn rám kapta a fejét róluk.
– Kimberly Williams-nek hívják, 17 éves, azért jár még ide, mert utolsó évében visszatartották. Gazdag szülei vannak, akik külön élnek, ő azonban az anyjával él. Édesanyja egy középszerű divatcégnél dolgozik, magazint vezet. Sok ruhát - amik selejtesek persze - tud haza vinni lányának, aki örömmel veszi fel őket a suliba. Emiatt nem meglepő, hogy Leila és az utánfutói rászálltak. – Fújtam ki hosszan a rég bent tartott levegőmet. Vállat vontam, amivel jeleztem, hogy a csaj nem igazán érdekel, majd összehúzott szemekkel a mellettem ülőre emeltem a tekintetem: – Elmondanád végre, hogy mire vagy valójában kíváncsi?
– Már aznap, mikor említetted felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudtam tovább várni, így hát idejöttem. – Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. – Szeretnék veled a legendáról beszélni.
– Melyikről? Tudod, olyan sokat tartok számon, hogy... – Kezdtem bele, de komoly tekintetébe nézve inkább összecsuktam a tátva maradt számat.
– Arról, amelyikben két lányt elátkoztak, majd macskává változva itt mászkálhatnak közöttünk.
– Nagyon kevés rá az esély, hogy valódi a legenda. De hogyhogy ennyire érdekel? – Daniel rákönyökölt a térdén nyugvó kezére, majd gondolkodóba eset. Pár percig csendben ült, majd szólásra nyitotta száját, de amint ránéztem be is csukta azt.
– Lehet őrültnek fogsz tartani – kezdett bele mondandójába nagyon lassan –, de én úgy érzem, a macskámat megszállta egy ember lelke. A lényeg az, hogy megért engem, azt az egyetlen dolgot kizárva, hogy beszélgetünk. Legalábbis én beszélek hozzá, ő meg hallgat, mintha egy átlagos állat lenne, de látom a megértést a tekintetében.
– Arra gondolsz, hogy valamelyik elátkozott lányt vetted meg az állatkereskedésből? – Kérdeztem félredöntött fejjel. Daniel bólintott egyet. – Ezzel a legendával kapcsolatban sok az érthetetlen dolog. A kutatók többsége feladja a nyomok keresését. Én csak azt mondom, hogy rossz helyen álltak neki keresgélni.
– Nem igazán tudom bizonyítani bármivel is, hogy a macskám az egyike a két lánynak. – Vont vállat hanyagul. – Egyszerűen csak érzem, amit érzek. Erre egyáltalán nem gondoltam eddig, de a te legendád egy értelmes magyarázat lenne az egészre.
– De igazából, te belegondoltál, hogy mi van, ha ez igaz? – Félredöntöttem a fejem és úgy bámultam a reakcióját. Daniel, mintha kicsit zavarba jött volna, megdörzsölte a tarkóját. Elnevettem magam. – Egy múlt századból való lánnyal élsz együtt, ha ez igaz. Aztán arról nem is beszélve, hogy még mindig egy macska. Talán megszeretnéd törni az átkot?
– Talán igen, talán nem. – Vont vállat hanyagul, majd folytatta: – Az a helyzet, hogy tényleg nem bírok már magammal és utána szeretnék járni, valósak-e a megérzéseim.
– Én a nyomozást a Németországi Schwangau község területén található Neuschwanstein kastéllyal kezdeném. Sok cikkben esett már arról szó, hogy az a kastély kiköpött hasonmása annak, amelyikben a család és az átok egykor feléledt.
A közénk beálló nyugalmat az iskola csengője törte meg. A bejárati ajtó kicsapódott és közel száz diák özönlött ki rajta. Mackenzie-t kerestem a szememmel, a sötétzöld pulcsiját és a bordó iskolatáskáját, ám nem találtam. Hirtelen elsötétült előttem a világ, majd suttogást hallottam a fülemben:
– Csak nem engem keresel? – Hallottam meg az ismerősen csengő nevetést.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése